Keresztény Szabadság

Az idei ökumenikus imahét témája Lázár feltámasztása és Jézus kérdése: Hiszed-e ezt? A Niceai Hitvallás 1700 éves évfordulója miatt különösen is izgalmas most ez a kérdés. Nemcsak az évfordulós esemény miatt, hanem mert újraéleszti azt a kérdést, amely már régóta foglalkoztatja a keresztény közösségeket, különösen a protestáns felekezeteket: Miért van szükség hitvallásokra, és mi az értelmük? Mert bár a hitvallás fogalma nem újkeletű, a modern világban, a vallási és teológiai diskurzusban egyre inkább felerősödik az igény arra, hogy újabb és újabb nyilatkozatok szülessenek. Az alábbiakban e kérdésekre keresünk választ, szemügyre véve az évszázadok során kibővült és átformálódott hitvallásokat, azok jelentését és teológiai szerepét, valamint azt, hogyan érhetjük el, hogy a hitvallás ne csupán egy intellektuális gyakorlat legyen, hanem valódi vallásos tapasztalat és megerősítés a mindennapi életben.

A hitvallások történetének kezdete szoros kapcsolatban áll a bibliai tanítással, és már az Ószövetség lapjain is találkozhatunk olyan kijelentésekkel, amelyek hitvallási jelleget mutatnak. Az ószövetségi ősatyák történetei, Isten önmegnyilatkozásai mind olyan események, amelyek az emberi hit kimondásának és kinyilvánításának alapját képezik. Gondoljunk csak arra, amikor Isten megszólítja Mózest az égő csipkebokorban, és kijelenti: „Vagyok, aki vagyok.” Mi rejlik ebben a csodálatosan tömör, de mégis végtelenül gazdag kijelentésben? Egyetemes érvényű hitvallás, amely egyszerre fejezi ki a múltat, a jelent és a jövőt. „Vagyok” – ez a kinyilatkoztatás már önmagában is hitvallás: a létezés, az élet, a jelenlét aktusának kinyilvánítása. Isten, mint az Egyetlen Létező, aki önmagában és mindenekelőtt van, és e kijelentéssel tagad minden nem-létező állapotot. Ha Isten létezik, akkor mi, emberek, hogyan érthetjük meg saját létünket? Miért is vagyunk itt, és miért keresünk mi is választ a létezés titkára?

Ha egy kicsit visszább lapozunk az Isteni kinyilatkoztatás könyvében, a Szentírás első mondatai az előzőhöz nagyon hasonló, de még nagyobb érzelmi és teológiai töltetet adnak annak, amit hitvallásnak nevezünk. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” Itt egy olyan misztikus és kozmikus jelenségről van szó, amely nem csupán a teremtés pillanatait írja le, hanem egy mélyebb valóságot tár elénk: Isten Lelke már a teremtés előtt is jelen volt, és az Ő jelenléte ad értelmet mindannak, amit mi teremtett világnak nevezünk. Itt már nem csupán filozófiai vagy tudományos kérdésekről van szó, hanem Isten kezdetek nélküli és végtelen jelenlétének titkáról. A hitvallás tehát nemcsak tények felsorolása, hanem egyben az isteni tapasztalat és hit átadása is.

Az Ószövetség és az Újszövetség között is számos hitvallási formulát találunk, melyek Jézus Krisztus isteni mivoltára, és az Ő küldetésére vonatkoznak. Az Újszövetség számos könyvében, különösen az evangéliumokban, találkozunk olyan egyértelmű hitvallásokkal, mint például Péter vallomása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Itt egy olyan kinyilatkoztatásról van szó, amely a legmélyebb titkokat öleli fel: Jézus nem csupán ember, hanem Isten Fia, akiben minden igazság és üdvösség teljessége jelen van. A keresztény hit számára ezek a vallomások a hit és a remény kifejeződései, és bizonyos értelemben alapot adnak a kereszténység dogmatikai rendszereinek.

A hitvallás tehát nem puszta elmélet, hanem egy élő, dinamikus és folyamatosan formálódó párbeszéd Isten és köztem. Az újabb korokban, különösen a kereszténység első évszázadaiban, szükségessé vált, hogy a vallási közösségek megerősítsék hitüket és tanításaikat. Az első században, amikor a keresztény közösség még kis létszámú és gyakran üldözött volt, elégségesek voltak az egyszerű, de határozott hitvallások, mint például: „Jézus az Úr.” De ahogyan a kereszténység elterjedt, és különböző teológiai irányzatok, eretnekségek (pl. a gnoszticizmus, a doketizmus) jelentek meg, újabb, részletesebb hitvallásokra volt szükség.

Ezek közül talán az egyik legismertebb és legfontosabb az Apostoli Hitvallás, amely az első öt évszázad keresztény tanításának tömör összefoglalója. A Niceai Hitvallás, amely 325-ben született meg a niceai zsinaton, még pontosabb teológiai meghatározásokat adott, különös figyelmet fordítva Jézus Krisztus isteni és emberi természetének kérdésére. Az ariánusok tanítása szerint Jézus Krisztus nem volt teljesen isteni, hanem valójában Isten egy teremtett lényeként jött el a világba. Ezért a Niceai Hitvallás megfogalmazza, hogy Jézus Krisztus „egylényegű” az Atyával, ezzel kifejezve az Ő isteni mivoltát. Az ilyen típusú hitvallások tehát gyakran reagálnak az adott kor vallási, filozófiai és teológiai kihívásaira.

Azonban a protestantizmus, amely Luther Márton és követői nevéhez fűződik, újabb és újabb hitvallásokat szült. Az Ágostai Hitvallás, a lutheri reformáció egyik alapdokumentuma, már nem csupán a keresztény hit elméleti védelmét célozta, hanem annak gyakorlati és személyes megélését is. Luther és Melanchthon nemcsak a korabeli katolikus egyház bizonyos tanításait kérdőjelezték meg, hanem újra és újra megfogalmazták a tiszta keresztény hitet, amely bibliai alapokra épül. Ekképpen is látszik, hogy a hitvallás nem csupán elméleti aktus és párbeszéd, hanem egy élő folyamat, amely minden keresztény számára újabb és újabb válaszokat ad a „hiszed-e ezt?” kérdésre.

Ezért tehát a hitvallások egyszerre szólnak Istenről és rólunk. Istenről, mert Őt keresünk, Őt próbáljuk megérteni, és az Ő kinyilatkoztatásai alapján próbáljuk leírni, hogy kicsoda Ő számunkra. De rólunk is szólnak, mert a hitvallásaink a mi személyes tapasztalatainkat is kifejezik, azt, hogy mit jelent számunkra Isten, hogyan viszonyulunk hozzá, és hogyan értelmezzük azt, amit Ő nekünk mondott. A hitvallás tehát nemcsak egy nyilatkozat, hanem élő, lélegző hit, amely az emberek szívéből tör elő. A hitvallások nemcsak szavak és dogmák, hanem egy folyamatos párbeszéd Isten és az ember között. A hitvallást nem másért mondom, nem más kedvéért, nem dicsekvésből és nem más ellen. A hitvallást azért mondom, mert hiszem.

Szikra Benedek