A presbiteri tisztség rövid története
Gyakran hivatkozunk egyházunkban a presbiteri tisztségre és a presbitérium hagyományára, mint több százéves evangélikus sajátosságra, tradícióra,[1] de mégis, hogyan alakult ki ez a gyakorlat? Mióta kötelező egyházunkban a presbitérium rendszere? Mióta elengedhetetlen, mióta az egyik, ha nem a legfontosabb alap, mindennapi működtető egysége egyházi önkormányzatunknak a presbitérium?
A kezdetek
Mindenek előtt a kérdés tárgyalásakor, azt érdemes tisztázni, és figyelembe venni, hogy nem érdemes összekeverni a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) mai értelembe vett, jogilag is értelmezhető presbiter és presbitérium fogalmát a „presbiter” szó általános történetével.[2] Hiszen maga a szó az újszövetségben is szerepel. János második és harmadik levelével kapcsolatban látható, hogy a presbiterség, a gyülekezet vezetőinek, „véneinek” szerepe már az őskeresztény időkben is megkülönböztetett volt.
Ámbátor, hogy ne az etimológiai ösvényen induljunk el, ideje rátérnünk a magyar egyházi vonatkozásra is. Ugyanis nem sokkal a reformáció után, a német mintát követve A dunántúli ág. ev. egyház 1598. törvénykönyve[3] már beszél, a szuperintendensek mellett a „seniorokról” is. Ezt a seniori tisztséget Mokos Gyula úgy fordítja le a 19. század végi olvasóknak, mint „főgondviselők.”[4] Ez az átírat pedig már igenis sokat elárul erről a tisztségről. A XVIII. törvény úgy írja le, hogy a seniorok a szuperintendensek társai az egyházi munkában, mégsem azonos szinten velük:
„Az seniorok az ecclesiában az superintendensnek munkálkodó és gondviselő társai akarjok, hogy legyenek, de nem szintén azon méltóságúak, mint az superintendens. Mert ennek híre és akaratja nélkül nem akarjok, hogy ők valamit cselekedhessenek, hanem ha az ecclesiának hertelen szüksége kivánná az ő segétségeket.”[5]
Tehát a seniorok segítségére számít az egyházi vezetés már ebben az időben is, de valódi, önálló jogkört és felelősséget nem adnak nekik. A XIX. – XXIII. törvényekből[6] viszont egyértelműen kiderül, hogy a seniorok legfőbb feladata a vitás helyzetek elrendezése, a jó rend megtartása, és a saját területükön ők azok, akik egyfajta jelzőrendszerként működésbe hozzák a szuperintendenst, ha méltatlanság esetén szükségesnek látják. Illetve másik fontos feladatuk a lelkészjelöltek vizsgáztatása és az ordinálhatóság megállapítása.
Arról viszont érdekes módon, a 1598. évi törvénykönyv nem ír, hogy ezeket a seniorokat, hogyan választják, miként érdemlik ki ezt a tisztséget, továbbá hogy van-e bármi külső szempont, aminek meg kell felelnie egy seniornak. Nem csoda, hiszen a futótűzként terjedő reformációs hullámok olyan gyorsan mentek át hazánkon, hogy a 16. századi jogi és egyházi szervezet változatlan maradt a protestálás ellenére is. Így a városokban az egyházközségek nem váltak külön a politikai közösségektől, ezért a városi tanács tagjai automatikusan, nem egyháztagként, hanem városi polgárként kötődtek az egyházközségekhez és azok kormányzatához.[7] Ezért nem rendelkezik a törvény sem a seniorok megválasztásáról, mivel azokat a gyülekezet ekkor nem is választhatta, hanem a városi tanács képében már adottak voltak, ezért csak azt kellett szabályozni, hogy mi a konkrét feladatuk az egyházzal, a gyülekezetekkel kapcsolatban. Egyházközségi adó sem volt ekkor még, mivel a vallási ügyeket, az iskolai terheket is a város viselte. Falun, vagy jobbágyközségekben az volt a különbség a témánk szempontjából, hogy ott a polgári közösségek helyett a földesurak védelmezték a gyülekezeteket, és támogatták őket anyagilag is.[8]
Az egyháztanács
Az évszázadok múltával, a 17. és 18. században bekövetkezett történelmi változások és az ellenreformáció nyomán elkezdtek kialakultak az egyháztanácsok.[9] Ezek kezdetben semmiben nem különböztek az imént vázolt seniori rendszertől, de amíg a senior a személyt jelöli, addig az egyháztanács, már a testületet. Ez pedig fontos változást jelent, mert általa kifejeződik az az igény, hogy ne csak egyes emberek legyenek felelősek az egyházért és a gyülekezetért, hanem ez az egyháztagok közös felelőssége legyen. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy ebben az időszakban még mindig nem választás útján lehetett bejutni ebbe a testületbe,[10] ez a módosítás fontos mérföldkőnek mondható.
Ezeknek az egyháztanácsoknak az összetétele és működése rendkívül változatos volt, attól függően, hogy falun vagy városban volt a gyülekezet, vagy hogy az országnak melyik részén volt megtalálható, és hogy mik voltak a nyelvi hagyományok. Ennek ellenére is 1791-ben, a Pesten tartott zsinaton megfogalmazódik egy kánon, amiben az egyházközségi gyűlés mellett ott szerepel az „idősebbek” csoportja, „akiket a szokás szerint választanak.”[11] Ugyan ez a kánon, nem emelkedett sosem törvényi erőre, mégis rámutat az egyházi igényekre és az akkor gyakorolt szokásokra, így pedig fontos pontja a presbiterség történetének.
Ezekből az „idősebbekből” végleg a 19. század közepére lett egyháztanács, ami aztán a jobbágyság felszabadulása után indult rohamos fejlődésnek és szabályozottságnak. Az 1891 – 94.-i zsinat már megfogalmazza azt a 44-es paragrafust,[12] ami az egyházközségi közgyűlésnek kötelezővé teszi az egyháztanács megválasztását. Az egyháztanács jelentési kötelességgel bír az egyházközségi közgyűlés felé. Az egyháztanács tagjainak száma az 51-es paragrafus szerint tíznél kevesebb és hatvannál több nem lehet. Majd az 52 – 57. paragrafusok tárgyalják az egyháztanács feladatait és korlátait. Ezek szerint az egyháztanács elnöke a lelkész és a felügyelő, az egyháztanácsnak pedig legfőbb feladata gondoskodni az egyházközség jó rendjéről. Az egyháztanácsnak tanácsadói joga van a közgyűlés felé, illetve ha a közgyűlés úgy dönt, akkor belső szabályzat alapján az egyháztanács is hozhat önálló döntéseket kisebb jelentőségű belügyek elintézésére.
Látható tehát, hogy az 1891 – 94.-i zsinat által megalkotott alkotmány és törvénykönyv a magyar evangélikus presbiterség történetének legfontosabb pontjának tekinthető, ami megágyazott annak a modern presbitériumi felfogásnak is, ami a mai 21. századi egyházunkat is jellemzi. Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy az egyháztanácsi rendszer látványosan nem azonos a mi presbitériumi fogalmunkkal, annak ténylegesen, de maximum az előképe, hiszen a törvény szerint ennek a testületnek a feladata jó rend megőrzése és a tanácsadás.
Az 1934 – 37. évi zsinat
A presbiterség történetének következő szakaszához nem kellett évszázadokat várni, csupán néhány évtizedet. Rövid időn belül újra nagyot fordult a világ, végbement az első világháború, felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, az egyház elveszíti nagy múltú, polgári gyülekezeteinek jelentős részét, majd lassan megindul az ébredési mozgalom. Ebben az eseményekben gazdag évtizedekben új elvárások merülnek föl az egyház kormányzásával kapcsolatban. Új Luther-reneszánsz indul és egyre több igény, indítvány fogalmazódik meg, nem ritkán az ébredési mozgalom képviselőinek tollából.
Ebben az időszakban az egyháztanács, egyháztanácsos és a presbiter kifejezéseket egyszerre használják, arra, amit ekkor az egyházi törvény egyháztanácsként ismer.[13] Így születik meg az evangélikus sajtóban az az indítvány, miszerint új szempontokat kéne figyelembe venni a presbiterek választásakor. „Az indítvány pedig ez: presbiteri és egyéb egyházi tisztség betöltésénél a rang, születés és vagyoni állapot sokkal mellékesebb szempontja helyett, – egyebek mellett – az illető úrvacsoravételének gyakorisága szolgáljon alapul. Mert nem előkelő keresztények kellenek nekünk, hanem bűnbánatban tisztuló keresztények. […] Sokat tanulhatunk e tekintetben az északi evangélikus országok (svéd, finn) keresztyénségétől. Ez a keresztyénség őrzi leghívebben a lutheri egyház igazi jellegét.”[14]
Így alakul ki a zsinat kezdetére az a kívánalom, hogy az egyházi kormányzat rendszerén valamit alakítani kellene, ugyanis az nem elég reaktív a kor követelményeihez, eseményeihez képest. Ezért lehetséges, hogy az egyháztanácsok szerepe ezekben az évtizedekben egyre tovább nő, még annak ellenére is, hogy továbbra is egy alapvetően tanácsadói szervről beszélünk a korabeli struktúrában.[15]
A dogmatikai érvek mellet ezzel indokolja Sólyom Jenő is azt a változtatást, ami az új törvényköbben történik, ő az 1893-as törvény megerősítését, aktualizálást látja benne.[16] Ugyanis a zsinat új törvényt alkotott, ami első ízben rendelkezik olyan fejezettel, aminek Egyházközségi presbitérium a címe.[17] Ez a törvény tárgyalja azokat a tisztségeket, amik hivatalból tagjai a presbitériumnak, azt is hogy továbbra is minimum tíz, de maximum hatvan tagú lehet a testület. Itt íródik le először, hogy lehet tiszteleti tagokat is választani a rendes tagokon felül, akiket ugyan azok a jogok illetnek meg, mint a rendes tagokat. A törvény szerint továbbra is a jó rend megőrzése a presbitérium feladata, mégis főszövegbe kerül, hogy az egyházközség belügyeivel is foglalkozik és törvény állapítja meg, hogy mivel nem foglalkozhat. Ez pedig fontos és jelentős különbség az 1893-as törvényhez képest, mivel ez elveszi az egyházközségektől a részletes szabályok kidolgozásának lehetőségét, helyette azt országos, zsinati szintre emeli a presbitériumok és egyházi közgyűlés viszonyában, mivel az 1937-es törvény hatálytalanítja az 1893-as 55. és 56. paragrafust. Ezzel pedig megszületik az a modern, kötelező presbiteri rendszer, az egyház önkormányzat minden szintjén, amit kisebb változtatásokkal, de a mai napig ismerünk és használunk.
“A mi magyar evangélikus egyházunk alkotmánya az egyházkormányzásban nagy szerepet juttat a presbitereknek. De nem azzal a céllal, hogy a presbitereknek megkülönböztető jogokat juttasson, hanem hogy tőlük egyházunk érdekében szolgálatot várjon. Ezt a szolgálatot csak akkor lehet lelkiismeretesen elvégezni, ha minden presbiter megismeri és tudja azokat a kötelességeket, amelyeknek teljesítését beiktatása alkalmával esküvel is megígérte.”[18]
Nem mindenki örült ennek a változásnak ennyire önfeledten. Már Sólyom Jenő idézett írását olvasva is érezhető egyfajta apologetikus hang, ami a szövegből átüt, de az egyházban lévő megosztottság egyértelmű lesz, amikor Dezséry László Nyílt levél című írását kézbe vesszük, aki határozott támadásnak vélte ezt a módosítást az ébredési mozgalom ellen.
„Az egyház világi vezetői megérezték az alulról jövő mozgalmat, amely már 1937-ben elkiáltotta (talán túl korán), hogy »Lelki elemet és nem a pantallót az egyházunk kormányzatának élére!« A belső reformáció ellenzéke szorosra zárta sorait. Propagandát kezdett az egyházban megmozdult, s az evangelizáló munkájába beállt világiak ellen, elzárta előlük az egyházkormányzati érvényesülés útját és gondoskodott róla, hogy még a legalsó fokon se indulhasson meg a pantalló leváltása lelki elemmel. Kapóra jött az 1937-es zsinat is, ahol sikerült minden egyházközigazgatási fokon bevezetni a presbitérium intézményét azzal az indoklással, hogy a közgyűlések nem munkaképesek. De elfelejtették megmondani, hogy ugyanők milyen módszeres folyamatban szigetelték el az egyház szélesebb közvéleményét az egyház hivatalos ügyeiben való részvételtől. És megvalósult az a helyzet, hogy az egyházban való hatalmat egy egész szűk kis öntudatos rétegre vonták össze, s bevonultak vele a párnázott ajtók mögé.”[19]
Összegzés
Jól érzékelhető tehát, hogy az a kötelező presbiteri rendszer, amiben élünk és mozgunk, még nincs százéves. Ennek ellenére is egy olyan hagyományról, rendszerről kell beszélnünk, ami kiállta az idő, az évszázadok próbáját. Bár 1598 óta rengeteg minden megváltozott ebben a tisztségben, és nincs kétségem, hogy változtatni a jövőben is kell, de egy dolog mégis állandó, 500 éve szüntelen feladat a presbiterségben és a testületben, hogy Jézus Krisztus egyházáért kell munkálkodni benne.
„Presbiternek lenni tehát nem jelentett mindig egyet. Mégis maga a név, ez a súlyos, patinás – bibliás –, ékes múltú nevezet figyelmezteti minden viselőjét, hogy nagyra kell értékelnie »presbiteri tisztségét«. És meg kell ezt becsülnie azért is, mert történelmi kialakulása szép bizonyság hazai egyházunk belső életerejére: a maga sajátos körülményei és szükségletei szerint ilyen nagy hivatású intézményt tudott kifejleszteni.”[20]
Felhasznált irodalom:
A Magyarországi Ág. Hitv. Evang. Keresztény Egyház alkotmánya. Budapest, 1893.
Dezséry László: Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében. Szerzői Kiadás, Budapest, 1948.
Harangszó, 1934. augusztus 5.
Harangszó, 1934. március 25.
Harangszó, 1937. március 7.
Harangszó, 1937. szeptember 5.
Ittzés András: Az „elég jó” tisztségviselő. Lelkipásztor, 2023. 8 – 9. sz.
Kodács Sándor: A Magyar Evang. Egyházi alkotmány jellegzetes vonásai. Luther-társaság, Budapest, 1937.
Mikler Károly, Kemény Lajos (szerk.): A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztény Egyházi törvények gyűjteménye. Budapest, 1938.
Mokos Gyula: A dunántúli ág. ev. egyház 1598. törvénykönyve. Budapest, 1892.
Ruttkay-Miklian Géza, Zalánfy Aladár (szerk.): Őrállóul adtalak téged: evangélikus presbiterek könyve. Győr, 1942.
Sólyom Jenő: Tanuljunk újra Luthertől! Luther Kiadó, Budapest, 2004.
[1]Ittzés András: Az „elég jó” tisztségviselő. Lelkipásztor, 2023. 8 – 9. sz. 308. o.
[2]Sólyom 2004, 301. o.
[3]Mokos Gyula: A dunántúli ág. ev. egyház 1598. törvénykönyve. Budapest, 1892.
[4]Uo. 39. o.
[5]Uo. 84. o.
[6]Uo. 84 – 85. o.
[7]Kovács 1937, 9. o.
[8]Uo. 9 – 10.
[9]Ruttkay – Zalánfy 1942, 9-10. o.
[10]Uo. 10 – 12. o.
[11]Sólyom 2004, 302. o.
[12]A Magyarországi Ág. Hitv. Evang. Keresztény Egyház alkotmánya. Budapest, 1893.
[13]Hírek: Budapest-Kelenföld. Harangszó, 1937. március 7. 78. o.
[14]Szabó József: Elfelejtett jó szokások. Harangszó, 1934. március 25. 98. o.
[15]Pass László: Egyházunk szervezete. Harangszó, 1934. augusztus 5. 253 – 255. o.
[16]Sólyom 2004, 306 – 308. o.
[17]Mikler Károly, Kemény Lajos (szerk.): A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztény Egyházi törvények gyűjteménye. Budapest, 1938.
[18]Szalay István: Presbitereinkhez! Harangszó, 1937. szeptember 5. 289. o.
[19]Dezséry 1948, 8. o.
[20]Sólyom 2004, 303. o.
Szikra Benedek
Keresztény Szabadság 
Hozzászólás