Még az előző évben jelent meg az Ágostai Hitvallású Ausztriai Evangélikus Egyház (Evangelische Kirche A. B. in Österreich) Amt und Gemeinde című folyóiratának evangélikus identitást homloktérbe állító tematikus száma,[1] amely nemcsak a Magyarországi Evangélikus Egyház hasonló identitáskutatásának összefüggésében mutatkozik relevánsnak hazai tudományos viszonylatban, hanem sokkal tágabb, általános egyházi életünket érintő értelemben is. Meggyőződésem ugyanis, hogy az egyház helyes és valós önértelmezése szükséges előfeltétele, kiindulópontja minden egyházon belül alkotott véleménynek. Alapja (kellene, hogy legyen) azonban minden olyan törekvésnek is, amely alulról építkezve valamilyen módon annak megváltoztatását, megújítását tűzi zászlójára – legyen az teológiai vagy egyházstratégiai – ha tetszik: egyházpolitikai – mozgalom.
Az említett tematikus lapszám bevezetése a bécsi egyháztörténész Leonhard Jungwirth véleményét idézi, amely szerint a felekezeti identitás nem történelem, hanem a jelen terméke. Hiszen – mint Jungwirt megállapítja – „…mi, a jelenkor vagyunk azok, akik a múlt értelmezéseihez fordulunk, és kiválasztjuk azt, ami a mai helyzet szempontjából relevánsnak tűnik és a mi érdekeinket szolgálja. A történelmet és a jelent is a történelem értelmezésével alakítjuk.”[2] Ez a megállapítás nem csupán a jelen és a múlt viszonyának egy meglehetősen jól védhető megfogalmazása révén válik figyelemreméltóvá – ne feledjük mindeközben Karl Rahner híressé lett mondását, miszerint „a jövő biztosabb, mint a múlt” –, hanem annak okán is, hogy az érdek identitáskonstruáló szerepére is rámutat. Egészen pontosan fogalmazva rámutat arra, hogy az egyházi önértelmezés az előfeltétel, kiindulópont funkciójából az önigazolás, érdekérvényesítés eszközévé torzulhat, amely egy bizonyos csoport véleményének legitimációját segíti elő – miközben annak helyességére, valóságára vagy igazságára még rá sem kérdeztünk.
Efféle torzulások, vagyis inkább: torzítások körébe tartozik az evangélikus teológia értelmezésének olyan sajátos formálja, amelyben a reformáció felismeréseinek rendszerbe foglalásának igénye felülírja ugyanez dinamizmusának a teológiai gondolkodás intenzitásában való fenntartását. Egészen konkrétan fogalmazva azok a törekvések ezek, amelyek valós helyeztre adott valós válaszok megfogalmazása helyett az ortodoxia, a hitvallásosság hangsúlyozásával, azaz egykor felismert értékek relevancia-vizsgálat nélküli makacs citálásával igyekeznek álláspontjukat meghatározni, ahelyett, hogy megélnék – megszenvednék – egy új, a konkrét kérdésre adott, a helyzet komolyanvételéből felfakadó válasz születésének erejét és csodáját. Természetesen lehet idézni a klasszikus mondást, miszerint „semmi új nincs a teológiában, kivéve, ami téves”, mégis az örök igazságról „…úgy kell róluk gondolkodnunk, hogy […] az igazságigénye a mi jelenünk igazságtudatában is bizonyosságra leljen.”[3] – mint Eberhard Jüngel fogalmaz.
Itt érdemes visszatérnünk a már idézett identitásdefinícióhoz is, amely a történelem értelmezésének ambivalenciáit hangsúlyozva egyetlen álláspontnak sem tulajdonít végső igazságot, ugyanakkor ragaszkodik a saját, történelmileg és kritikailag megalapozott állásfoglalás szükségességéhez.[4] Ilyen értelemben érdemes a lutheri teológia ortodox változatát is megvizsgálnunk. Ennek eredménye többek között rámutathat arra is, hogy egy ortodox rendszer belülről kétségtelenül egységes, magasan fejlett logikai készségről, komoly lelkiismeretességről és hagyománytiszteletről tanúskodhat, mégis az igazi tekintélyt nélkülöző, terméketlen korszak tünetévé, az eredeti lutheranizmus görcsös megkövülésének eredményévé válhat minden ilyesfajta vállalkozás.[5] Ily módon az eredeti cél éppen ellentétébe fordulhat, hiszen benne háttérbe szorul a reformátorok, kivált Luther teológiájának tekintélye a legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban.[6]
A niceai zsinat ezerhétszáz éves évfordulójának évében talán nem tévedés arra utalnunk, hogy a keresztény hit szíve közepe a Szentháromság egy Istenbe vetett hit megvallása, és ennek az egy Istennek ebben a hármasságban kibontakozó tevékenysége az ember üdvösségéért.[7] Ennek mai élővé tételére vállalkozó teológusok kísérleteiben az a közös, hogy Istennek ezt a háromságos lényét teljes egészében az emberhez való eljövetelének történetéből igyekeznek megérteni, mi több: úgy értelmezik mint ami ennek az eljövetelnek a folyamatában megy végbe. Az, hogy ki az Isten, csak eljövetelének történetében ismerhető fel. Ebben a történelemben Isten felismerhető olyannak, amilyen ő valójában.[8] Ilyen értelemben az igazság – teológiai értelemben – kinyilatkoztatás. Ebben az eseményben mi magunk, mint teremtmények, Isten, mint Teremtő és a világ, mint teremtés nyilatkozik meg. Azaz: az igaz tanítás (ortodoxia) Istennel megértett hittartalom, az igaz életgyakorlat (ortopraxis) Istennel kapcsolatban megélt közösség és kapcsolat, az igaz lelkesedés, az igaz érzület (ortopathos) Istennel kapcsolatban reflektált önismeret. Amikor a világ és saját létezésünk ilyen módon feltárul, a jelenről és a jövőről szóló minden megtévesztés, ideológia és illúzió ködét szétoszlatjuk.[9]
Az egyház egy rögzített önértelmezése tehát valójában a valós önreflexióra való képesség hiánya, vagy az attól való félelem bizonyítéka, és így válik a „hitvallásos evangélikus öntudat” olyan önképzavarrá, amely immár nem képes sem az őt körülölelő világ megértésére, sem az őt körülvevő emberiséggel való párbeszédre, azaz: nem engedi, hogy a Jézus Krisztusban emberré lett Isten a világ eseményeinek folyásába általa, a szolgálata szólhasson közbe, mert öntudatosságában meg sem hallja ugyanezt a saját életére vonatkozóan, így annak személyes tapasztalatától is elesik.
A helyes és valós evangélikus önértelmezés azonban véleményem szerint azt jelenti, hogy egyedül Isten Igéje által (solo verbo), annak teljes összetettségében megtalálunk és mások előtt feltárunk egy olyan reményteli utat az életbe, amely világossá teszi, hogy Isten hogyan avatkozik bele termékenyen Jézus Krisztus hangjával a magán-, egyházi és társadalmi élet vádló és elítélő középszerűségébe. Meggyőződésem, hogy egyedül ez a közbeszóló hang rendelkezik azzal az identitásformáló erővel, amely megvéd a gyanakvástól és az önhittségtől, és egyfajta magától értetődő bizonyossághoz vezet saját identitásunkról. A lutheránus identitás azt kívánja megmutatni, hogy hogyan szól bele Jézus Krisztus egy sokszínű világ ezerarcú valóságába sokoldalúan gyógyító módon.[10]
[1] Amt und Gemeinde. Zeitschrift für evangelisch-theologische Impulse & Diskurse. 2024 (73. évfolyam) 1. sz.
[2] Uo. 5. o.
[3] Idézi: Orosz Gábor Viktor: A valódi szépség az, amikor az igazság nincs elrejtve. Vigilia 2022/3. 217. o.
[4] Amt und Gemeinde, 5. o.
[5] Vö. Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 366. o.
[6] Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 273. o.
[7] Greshake, Gisbert: Der dreieinige Gott. Eine trinitarische Theologie. Herder Verlag, Freiburg-Basel-Wien, 1997. 15. o.
[8] Joest, Wilfried – von Lüpke, Johannes: Dogmatik I: Die Wirklichkeit Gottes. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2010. 301. o.
[9] Körtner, H. J. Ulrich: Wahres Leben. Christsein auf evangelisch. Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2021. 88–89. o.
[10] Vö. Stoellger, Philipp: Was dazwischenredet – das mehrstimmige Gewissen. Gewissen als fremde Stimme in eigenem Namen, in: Schaede, Stephan – Moos, Thorsten (kiad.): Das Gewissen. Mohr Siebeck, Tübingen, 2015. 285–311. o.
Angyal-Cseke Csaba
Keresztény Szabadság 
Hozzászólás