Keresztény Szabadság

Bibliatanulmány Mk 4,1-20 alapján

Ismét tanítani kezdett a tengerparton. Igen nagy sokaság gyűlt össze körülötte, úgyhogy egy vízen levő bárkába szállva leült, az egész sokaság pedig a tengerparton volt. Sokat tanította őket példázatokban. Tanítás közben így szólt hozzájuk: – Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. Történt pedig vetés közben, hogy a mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és felkapkodták. Másik meg sziklás helyre esett, ahol nem volt sok föld. Azonnal kihajtott, mert nem volt mélyen a földben. És amikor feljött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt gyökere, kiszáradt. Egy másik tövisek közé esett. A tövisek megnőttek, megfojtották, és nem hozott termést. A többi pedig jó földbe esett. Termést hozott, miután kikelt és szárba szökkent. És meghozta egyik a harmincszorosát, másik a hatvanszorosát, sőt némelyik a százszorosát is. Majd ezt mondta: – Akinek van füle a hallásra, hallja! Amikor egyedül maradt, a körülötte levők a Tizenkettővel együtt megkérdezték a példázatokról. Jézus így szólt hozzájuk: – Nektek megadatott Isten országának a titka, de a kívülállóknak minden példázatokban marad: hogy nézvén nézzenek, de ne lássanak, és hallván halljanak, de ne értsenek; hogy meg ne térjenek, és bocsánatot ne nyerjenek. És így szólt hozzájuk: – Nem értitek ezt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többi példázatot? A magvető az igét veti. Akik az útfélen vannak, ezek: oda hull az ige, és mihelyt meghallják, nyomban jön a Sátán, és elragadja a beléjük vetett igét. Akiknél pedig a mag a sziklás talajra hullott, ezek: amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem ereszt bennük gyökeret, hanem csak átmeneti, és ha nyomorúság vagy üldözés jön az ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások meg, mint a tövisek közé hullott mag: meghallják az igét, de e világ gondja, a gazdagság csábítása vagy egyéb dolgok megkívánása megfojtja az igét, és terméketlen marad. Akiknél a jó földbe hullott a mag, azok hallgatják az igét és befogadják, és termést hoznak: az egyik a harmincszorosát, a másik a hatvanszorosát és némelyik a százszorosát.

(Ford.: STL)

Eberhard Jüngel 1977-ben megjelent Gott als Geheimnis der Welt című könyvében Istenről mint a világ misztériumáról beszél, aki bár láthatatlan, világunkba jövetelével mégis ismertté teszi önmagát. Isten világba lépése, azaz az, hogy Jézus Krisztusban emberré és testvérünkké lett, mint a szeretet története azt kívánja, hogy elbeszéljék. Ám az elbeszélés koránt sem problémamentes, hiszen számolni kell azzal, hogy Isten szeretetének a története minden, csak nem magától értetődő, ahogyan sokszor tapasztaljuk is, hogy a magától értetődő sem mindig érthető. Jüngel egészen odáig jut el, hogy az Istent szóba hozó beszéd csak akkor lehet Istennek megfelelő, ha benne ő maga érkezik el a hallgatósághoz, így maga az Ige az, amelyben Isten, mint a világ misztériuma feltárja önmagát. Azt, hogy ki az Isten, azt ő maga mutatta meg az Igében.[1]

Ahányszor az Ige fölé hajolunk, és hallgatjuk ahogyan a testté lett Ige, Jézus Krisztus maga szól hozzánk, mi több: a testté lett Ige önmagát magyarázza, mert a tanítványai képtelenek megérteni, akkor azzal is szembesülnünk kell, hogy nemcsak az Isten, nemcsak az emberré lett Isten szeretetének a története, hanem az ő titkát feltárni akaró ige maga is megfejtendő titok. Vannak olyan magyarázók, akik arról beszélnek, hogy az, amiről ebben a szakaszban olvasunk az annak a tapasztalatnak a feldolgozását adja, hogy már az ősegyház igehirdetését sem értette meg és fogadta be mindenki.[2]

Amikor sokat beszélünk arról, hogy teológusként, igehirdetőként ma az évezredeket egybefogó hídverés az elsődleges feladatunk szószéken és katedrán egyaránt, akkor most azt is belátjuk, hogy ebben a kérdésben most erre semmi szükség. Hiszen ma is érezzük ennek a valóságát, hogy hiába nekünk adatott az Isten országának a titka – ahogyan Jézus mondja ebben a szakaszban (Mk 4,11) – nem tudjuk jól elbeszélni azoknak, akik távol vannak az egyháztól. Talán igaza lenne Erik Flügge német újságírónak abban, hogy az egyház a nyelvébe pusztul bele?[3] Vagy talán az osztrák filozófus, Ludwig Wittgensteinnek álláspontját kellene elfogadnunk, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?[4]

Bár ez példázat, de a jézusi magyarázat az egyház hétköznapi valóságából született, mégis sokféleképpen érhető. Már Rudolf Bultmann is csak olyan kérdéseket tudott ezzel a szöveggel kapcsolatban megfogalmazni, hogy vajon Jézus szavai azoknak akarnak vigasztalást nyújtani, akiknek munkája nem vezet teljes eredményre? Ilyen értelemben félig belenyugvó, félig hálaadó jézusi monológgal állnánk szemben? Vagy talán az Isten szavát, a jézusi prédikációt vagy a közösségi igehirdetést hallgató emberekhez szóló buzdítás?[5] Úgy vélem, hogy minden letaglózó tapasztalat ellenére ezt a példázatot és magyarázatát is nemcsak az igehallgatók, hanem az igehirdetők bíztatásának is érthetjük. Hiszen – és ez az, amire elsőre szeretném felhívni a figyelmet – ez a példázat a bizakodó magvető példázata is lehet.[6]

Bár olyan sokszor éppen a körülmények hatalma az, ami letaglózza az igehirdetőt, mégis ez ennek a szakasznak az egyik legfontosabb üzenete, hogy vegyük komolyan a világ helyzetét, amiben Isten szeretetének történetét szeretnénk elbeszélni, és vegyük komolyan azokat is, akiket ennek a történetnek a részeseivé szeretnénk tenni, vagyis azokat, akik minket hallgatnak. Hiszen ebben a példabeszédben is az elbeszélő érdeklődése a bemutatott három példán belül a növekedéssel ellentétes folyamatokra irányul. Lebilincselő és részletes képet rajzol, amikor az út felett repkedő madarakat, a perzselő napot és a gabonaszemnek a bogánccsal folytatott küzdelmét is beleszővi elbeszélésébe. Ám az a megjegyzés, hogy a harmadik adag vetőmag sem hozott termést, végül is pozitív fordulathoz vezet.[7]

Igen, ahhoz, hogy a növekedés teológiáját tudjuk képviselni, szembe kell néznünk az önmagunkról való lemondásból születő hanyatlás teológiájának romboló erejével is. Ahhoz, hogy az egyház építésén fáradozhassunk, látnunk kell a romba dőlt emberi sorsok valóságát is. Jézus ezzel példázattal az Isten országáról szóló igehirdetésébe vetett bizakodását akarja kifejezni a nyilvánvaló sikertelenségekkel és elutasításokkal szemben. A szövegben rejlő legfontosabb jézusi üzenet tehát nem az, hogy Isten országa minden kudarc ellenére eljön, hanem inkább így fogalmazható meg: a számtalan visszautasítás ellenére is sikere lesz igehirdetésemnek, amint ezt majd Isten országának megnyilvánulása is igazolja.[8]

Ám ebben a bizakodó bizonyosságban nem felejthetjük azt, hogy a megvetés nem a magvetőért, az igehirdetés nem az igehirdetőért történik, hiszen mit sem érnek a szavak, ha azok nem akarnak vagy éppen nem tudnak elérni senkit. Így lehet ma is példa számunkra Paul Tillich német teológus hatalmas vállalkozása, hogy harctéri lövedékek jégesőjében búcsút mondott a hagyományos polgári kereszténységnek, mert tudta, hogy az olyan kifejezések, mint a bűn, a kegyelem vagy Isten sok ember számára már semmit sem jelentenek, és értelmük kiüresedett, és ezért elkezdte újra fogalmazni a megcsontosodott fogalmakat. Tillich számára Isten például az, ami minket feltétlenül megérint.[9] Ez a Jézusi magyarázatnak is a lényege: a példázatok értelme csak azok számára válik nyilvánvalóvá, akik tudatára ébrednek, hogy róluk van szó, és hogy azt a kérdést állítja eléjük, hogy van-e valami közük Jézushoz.[10] Tudunk-e így prédikálni, tudunk-e ma magot vetni az egyházban úgy, hogy akik minket hallgatnak azt érezzék, hogy Isten az ő életük történetét az ő szeretete történetének részévé akarja tenni?

Jézus magyarázata – minden nehézsége ellenére is – nyilvánvalóvá teszi, hogy mi az, ami reménységet ébreszthet a reménytelenség láttán is a szívünkben. Chrysostomos egyházatya beszél arról a jézusi magyarázatról szóló magyarázatában, hogy azok nem értették meg Jézus életének a titkát, akik a tapasztalatukkal szemben is az ellenkezőjét mondták mindannak, amit hallottak és láttak.[11] Így juthatunk el Luther Márton reformátori fordulatának a lényegéhez is, amit a Heidelbergi Disputáció 21. tételének magyarázatában így fogalmazott meg: „A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság. Ez nyilvánvaló, mert míg nem ismeri a Krisztust, nem ismeri a szenvedéseiben elrejtőzködő Istent sem. Ezért többre becsüli a cselekedeteket a szenvedéseknél, a dicsőséget a keresztnél, az erőt az erőtlenségnél, a bölcsességet a bolondságnál és általában a kellemeset a kellemetlennél.”[12] Igen, a valóság meglátása, az Isten szeretetének véres valóságban való felismerése ébreszti fel a letaglózó helyzet- és korkép ellenlére is a reménységet a magvetésre. Hiszen ez a példát a magvetés képével egy olyan eseménybe von be minket, amely folyamatosan tapasztalatunk, és mégis csoda: az elvetett magból termés érik. A csekély kezdetben már ott rejlik az ígéret, ami a kiteljesedő befejezés csodáját hirdetve arra figyelmeztet, hogy nem hiábavaló ma sem a magvetés munkája.[13] Hiszen ebből születnek a mindennapok, a hétköznapi kereszténységünk apró csodái, amik Isten országa valóságának a titkát őrzik.

Angyal-Cseke Csaba

---

[1] Orosz Gábor Viktor: Caritas capax verbi. Eberhard Jüngel és a nyelvben hozzánk érkező Isten. In: Bácskai Károly – Szűcs Kinga – Orosz Gábor Viktor (szerk.): Teológia és nyelv. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatóinak tanulmánykötete. Evangélikus Hittudományi Egyetem – Luther Kiadó, Budapest, 2022. 67-69. o.

[2] Dóka Zoltán: Márk evangéliuma. Hévizgyörki Evangélikus Egyházközség, 2005. 77. o.

[3] Flügge, Erik: Der Jargon der Betroffenheit. Wie die Kirche an ihere Sprache verreckt. Kösel, München, 2016.

[4] „Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen.” Vö. Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 111. o.

[5] Bultmann, Rudolf: Die Geschichte der synoptischen Tradition. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 1957. 216. o.

[6] Vö. Gnilka, Joachin: Das Evangelium nach Markus. 1. köt. Bezinger-Neukirchener, Zürich, Neukirchen-Vluyn, 1989. 155. o. (Evangelisch-Katolischer Kommentar zum Neuen Testament II/1.)

[7] Uo. 159. o.

[8] Uo. 161. o.

[9] „…was uns unbedingt angeht.” Vö. Hill, Jonathan: A keresztény gondolkodás története. Athaeneum Kiadó, Budapest, 2000. 284-286. o.

[10] Gnilka 1989, 166. o.

[11] Idézi: Lenkeyné Semsey Klára: Márk evangéliumának magyarázata. Kálvin Kiadó, Budapest, 2020. 189. o.

[12] Luther Márton: Heidelbergi disputáció. Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 1999. 28-29. o. (Magyar Luther Füzetek 8.)

[13] Lenkeyné Semsey 2020, 190-191. o.