Jegyzetek az evangélikus homiletika 20. századi történetéhez a Lelkipásztor evangélikus teológiai szakfolyóirat elindulásának jubileumán
Jürg Kleemann szerint „…miközben a prédikátorok templomai egyre ürülnek, aközben a polcaik egyre inkább telnek meg homiletikai irodalommal.”[1] E megállapítás első részének igazságát a Magyarországi Evangélikus Egyház kontextusában aligha lehetne tagadni, de a második fele is meglehetősen komoly problémával szembesíti a kérdést ugyanezen kontextusban vizsgálni kívánókat. Hiszen a magyarországi evangélikus gyakorlati teológia dokumentáltan mintegy hetven éve használja az igehirdetés mai helyzetére az „igehirdetés válsága” lassan homiletikai közhellyé váló kifejezést, strukturális, koncepcionális megújulását célzó folyamatokról legfeljebb, mint egyéni kísérletekről szólhatunk.
A 20. századi magyar evangélikus homiletika történetben először Prőhle Károly az 1950-es évek első felében elhangzott homiletikai előadásainak A nyilvános igehirdetés mai kérdései című bevezetésében foglalkozott a prédikáció válságának problémájával, amelyet azonban, mint a prédikálás teljes történetét meghatározó jelenséget határozta meg.[2] Rámutat azonban arra is, hogy bár az igehirdetés a 20. század hatalmas felfelfedezése volt, a 1950-es éveket megelőző évtizedek azt a felismerést is magukkal hozták, hogy az egyház nem tud igét hirdetni. Klemann idézett véleményével egybecsengően állapítja meg, hogy 1920-as évek óta megjelent, soha nem látott mennyiségű tanulmány mind egyezik abban, hogy az igehirdetés csődjéről beszél, azaz arról, hogy bár ismerjük a homiletikai szabályokat, igét hirdetni mégsem tudunk. Prőhle szerint az igehirdetés válságát leginkább az jelzi, hogy a mai igehirdetések hatásai alig mérhetők például az apostoli kor homiletikai teljesítményéhez. A mai igehirdetés kevésbé éri el az embereket, még akkor sem, ha telve vannak a templomok, mivel az emberiség jelentős része az igehirdetés hatósugarán kívül éli életét, és éppen azok esnek ki leginkább ebből a körből, akik a világ ható tényezői. „Nagyfokú válságban van ma az igehirdetés, nem éri el az embereket. Csak a templomba járókat, azoknak is csak életük egy részét. Ez a helyzet nem új, százötven éves. Azóta jár az egyház és a világ külön utakon. A legújabb tíz esztendőben kísérletek történtek arra, hogy a világ bekerüljön az igehirdetésbe. Éles támadások indultak a visszahúzódó pietista igehirdetés ellen. Vajon az új kísérletek elérték-e az embereket, a gyülekezeteket? Tény, hogy az egyház igehirdető szolgálata ma nem okoz izgalmat a világban, mint Chrisostomos vagy Luther esetében. Voltak idők, amikor a megszólaló igehirdetés forrongást támasztott, izgalmat keltett. A mai világ aggodalommal figyeli, hogyan szólal meg a keresztyénség, másrészt kívánja, hogy megszólaljon s elérje a tömegeket.” Prőhle megállapítása szerint a kialakult helyzetre régóta keresett megoldások között három fő csoportot különíthetünk el: a korszerű igehirdetést szorgalmazók, a lelki síkra visszavonulók, az igehirdetés helyett a szentséget vagy a diakóniát hangsúlyozó csoportjait, de összefoglalóan azt is megállapítja, hogy az igehirdetés elvetése helyett annak megújítását célzó irányzatokban a kérdés valójában az, hogy milyen módon lehet az ige élővé.
Id. Hafenscher Károly Igehirdetésünk tartalma és szándéka ma című, 1967-ben született doktori értekezésében a nemzetközi és a hazai elsősorban rendszeres teológiai kontextus vizsgálata után külön, a homiletika aktuális kérdéseit felvázolva foglalkozik a válságba jutott igehirdetés értelmével. Megállapítja, hogy míg a homiletika történetben az első kérdés mindig a quid, a második kérdés a quomodo volt, addig ma a necesszitás vált elsőrangú problémává. Prőhle Károlyhoz hasonlóan három lehetséges alternatívaként a liturgia, a diakónia és a poimenika útját mutatja fel. Hafenscher Károly értelmezésében azonban bár a válság valósága nem vitás, és a prédikáció helyzete nem problémamentes, mégsem méltó az egyházhoz, ha a pánik vagy a reménytelenség hangját szólaltatja meg ebben a kérdésben, mivel – mint mondja – nem a krízist, hanem a küldetést, a mandátumot kell halálosan komolyan venni. Hafenscher – és itt eltér Prőhle felfogásától – már az apostoli igehirdetésben is kimutatja a válság jeleit, és kiemeli, hogy már 2Tim 4,4 is arról panaszkodik, hogy egyesek az evangélium helyett a mítoszokhoz fordulnak. Hafenscher Károly a megoldást a problémák jobb megértésének segítésesében találja meg, amelyben három értelmezést – az eszkatológiai igehirdetés, az igehirdetés mint harci cselekmény, az igehirdetés mint írásmagyarázat – különít el, és megállapítja, hogy ezekben egy-egy részigazság ismerhető csak fel.[3]
Nagy István tatai esperes, későbbi professzor 1972-ben született Az igehirdetés: Isten felelős cselekedetre indító üzenete ma című doktori szigorlati dolgozatát is az igehirdetés válságának problémájával vezeti be, amelyben a kor teológiai atmoszférájába illeszkedő megfogalmazásokkal megállapítja, hogy „[az] igehirdetés elvesztette hitelét. Az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy az »erkölcsprédikációk«, a »szűk lelki világ gettójába« húzódó igehirdetések, a »keresztyén teóriák« nem érik el a modem embert és nem indítják felelős cselekvésre. Pedig Isten igéjének olyan bizonyságtételként kell megszólalni, amely elér a hallgatók szívéhez, s felelős döntésre és aktív tevékenységre indítja őket. Miért vesztette el az igehirdetés a hitelét? Mert az egyház nem munkálkodott azon, hogy a világban felvetődő szociális kérdések megoldásában segítséget nyújtson, s előbbre vigyen. Az igehirdetők által meghirdetett Isten mindig az »egyház Istene« volt, akinek érdeklődési körén kívülinek tüntették fel a politikai és szociális élet kérdéseit.”[4]
Groó Gyula 1974-ben gépelt formában megjelent homiletika előadása igen szűkszavúan, de annál figyelemre méltóbban beszél, nem csupán az igehirdetés, hanem a teljes istentisztelet válságáról. Az újra és újra felszínre törő fogalomban azonban egyértelműen pozitív jelet ismer fel, amely azt mutatja, hogy az istentisztelet olyan probléma, amellyel foglalkozni érdemes, hiszen annak lehet csak válsága, ami jelentősnek mutatkozik, mert ami nem jut, nem juthat válságba, vagy éppen jut, de nem érzékeljük, az ezzel együtt jelentéktelenné is vált.[5]
Az igehirdetés válságának ténye mintegy hetven éve dokumentálhatóan közismert és elemzett probléma a magyarországi evangélikus homiletikai gondolkodásban, amely azonban – cáfolva Kleemann fentebb idézett tézisét – nem vállalkozott arra, hogy a gyakorló lelkészek könyvespolcait megtöltse homiletikai irodalommal. A 20. században nyomtatásban megjelent evangélikus homiletika Hörk József eperjesi teológiai tanár munkája volt, amely azonban nem vált paradigma értékű irodalommá az evangélikus homiletikában.[6] A 20. századból Stráner Vilmos[7], Jánossy Lajos[8], Budaker Oszkár[9],[10] Prőhle Károly, Groó Gyula és id. Hafenscher Károly homiletikai előadásait csak gépelt vagy kézírásos formában rögzítették, ily módon az egyházi közvélemény aligha találkozhatott a Teológiai Akadémia elődadásain túl az ezekben megfogalmazott véleményekkel.
Az evangélikus igehirdetést leginkább befolyásoló tényező a 20. században ily módon nem korszakos irányzatokat meghirdető homiletikai tankönyvek vagy szakkönyvek voltak, hanem az 1925 óta megszakítás nélkül működő Lelkipásztor szakfolyóirat, amelynek hangsúlyos elemét kezdettől fogva egészen a mai lapszámokig igehirdetési előkészítők. Bár ezek átfogó vizsgálata és értékelése – különösen az elmúlt ötven év viszonylatában – még várat magára,[11] mégis megállapíthatjuk, hogy ezen dolgozatok meglehetősen széles skálán mozognak a szakmaiságot, a tartalmi mélységet és a használhatóságot illetően, másfelől pedig sokkal inkább az igehirdetés tartalmi, tehát a materiális homiletika kérdéseit, és kevéssé az igehirdetés formai, tehát az elvi homiletika problémáit vizsgálják. A Lelkipásztor folyóirat ugyanakkor néhány homiletikai témájú tanulmányt is közölt, de ezek az igehirdetés válságára legalább megoldási javaslattal szolgáló átfogó homiletikai koncepcióvá aligha álhatnak össze.
Az ebben az évben ünnepelt százéves évfordulón véleményem szerint az itt idézett, több esetben valaha a lap főszerkesztőjeként tevékenykedők tollából származó vélemény mi sem vesztett aktualitásából. Nem tehetünk mást, minthogy azt kérdezzük: várhatjuk-e egyházunk egyetlen hivatalos teológiai szakfolyóiratától az igehirdetésünk megújulásának elősegítését, vagy továbbra is a válságkezelés válságát kell szenvednünk?
Angyal-Cseke Csaba
[1] Idézi: Nagy István: A homiletika mai kihívásai. (http://regi.reformatus.hu/lap/gyakorlatiteologia/bejegyzes/21/)
[2] Prőhle Károly homiletikai előadásainak szövegét Sárkány Tiborné Horváth Erzsébet és Id. Zászkaliczky Pál kéziratos lejegyzéséből ismerem.
[3] Hafenscher Károly: Igehirdetésünk tartalma és szándéka ma. Doktori értekezés. Kézirat. Budapest, 1967. 34-37. o.
[4] Nagy István: Az igehirdetés: Isten felelős cselekedetre indító üzenete ma I. Lelkipásztor 47. évf. (1972) 5. sz., 264-273. o. 264-265. o.
[5] Groó Gyula: Gyakorlati teológia III. Homiletika előadás az Evangélikus Teológiai Akadémián. Kézirat. Budapest, 1974. 105. o.
[6] Hörk József: Evangélikus homiletika, vagyis az egyházi beszéd elmélete. (Egyházi szónoklattan.). Pozsony, 1907.
[7] Stáner Vilmos: Homiletika. Sopron, 1927. (https://library.hungaricana.hu/hu/view/EOL_AGE_06_fol_22_b/?pg=0&layout=s)
[8] Jánossy Lajos: Homiletika. é. n. (https://medit.lutheran.hu/site/konyv/4474)
[9] Budaker Oszkár: Homiletika. Sopron, 1933.
[10] Elemzésüket lásd: Hafenscher Károly: A soproni teológiai fakultás öröksége. A gyakorlati teológiai tanszék és professzorai. Lelkipásztor 99. évf. (2024) 2. sz., 63–80. o.
[11] A 20. század első felének anyagai némileg feldolgozottnak mondhatók, mivel Id. Hafenscher doktori értekezésében külön fejezetekben foglalkozott a Lelkipásztor 1967-ig megjelent számaiban publikált homiletikai témájú és igehirdetői előkészítő gyanánt írt cikkeivel (Hafenscher 1967, 439-513. o.)
Keresztény Szabadság 
Hozzászólás