Keresztény Szabadság

Dietrich Bonhoeffer, a 20. század egyik legnagyobb hatású teológusa, nem csupán a hitleri rezsim elleni merényletben való részvétele miatt vált ismertté, hanem főként azért, mert a kereszténységet végletesen pragmatikus, radikális valóságként értelmezte. Úgy látta, hogy az egyháznak vissza kell térnie az őskeresztény közösség szellemiségéhez, ahol az ige, az imádság és a közösség nem elvont fogalmak, hanem a mindennapi élet sarokpontjai.

A 21. századi individualista világ közepette, ahol a személyes autonómia szinte abszolutizálódott, Bonhoeffer gondolatai újfent időszerűek. Már börtönleveleiben is figyelmeztetett arra, hogy a keresztény hit nem válhat az önmegvalósítás egyik eszközévé, hanem mindig egy magasabb, közösségi cél felé kell irányulnia. Luther Mártonhoz hasonlóan ő is felismerte az egyén jelentőségét az egyházban, de míg Luther az egyházi hierarchia ellen lépett fel az egyéni hit érdekében, Bonhoeffer az egyéniség burkába zárkózott keresztényeket szólítja meg. Hiszen, amikor Luther az egyénre, az egyéni hitre helyezi a hangsúlyt és a felelősséget, akkor a középkori, globális keresztény egyház van a szeme előtt, annak minden személytelenségével, hibájával és nemtörődömségével. Viszont Bonhoeffer kifejti, hogy mostanra Luther ép az ellenkezőjét vélné saját állításának és osztozna a 20. századi teológus aggodalmain. Mert ki kell jelenteni, mára az egyén győzedelmeskedett az egyház felett és bármiféle optimális egyensúly elérése komoly erőfeszítésünkbe fog kerülni.

A modern ember a szubjektivitás ingoványos talaján áll. Mindent saját tapasztalatain és érzésein keresztül értelmez, még a hitet is. Bonhoeffer azonban emlékeztet, hogy a hit nem elvont magánügy, hanem az egyházi közösségben teljesedik ki. Éppen ezért hangsúlyozza a magány és a közösség egymást feltételező jellegét: „Aki közösséget akar magány nélkül, az a szavak és érzések ürességébe merül, aki pedig magányt keres közösség nélkül, az a hiúság, az önimádat és a kétségbeesés feneketlen mélységében pusztul el.”[1]

Bonhoeffer elutasította azt az elképzelést, hogy az egyént és a közösséget valaha is szembe kell állítani egymással, mivel szimbiózisban léteznek. Az autentikus egyén csakis a saját egyéniségén keresztül jön létre és a hiteles közösséget csak azok kovácsolhatják össze, akik megőrzik egyéniségüket.

Döntő fontosságú Bonhoeffer szerint az Istennel és az Ő igéjével egyedül töltött idő. De ezt mindig szoros kapcsolatban kell tartanunk az egyházi közösséghez való viszonyunkkal. Így az Istennel egyedül töltött időnk célja nem csupán a saját személyes épülésünk, hanem az egyházi közösségre való folyamatos összpontosítás. Mivel másokkal közösségben létezünk, minden, ami velünk, mint egyénekkel történik, bármilyen magánjellegű is legyen, hatással van a közösségeinkre. Amit imádkozásból nyerünk, és ami az egyéni elcsendesedésekből, meditációkból hasznunkra van, azt mind a közösség javára kell felhasználnunk és nem csupán a sajátunkéra. Az egyházi közösség célja az egyén, de ugyanígy az egyén célja is az egyházi közösség, bonhoefferi értelemben.

Különösen fontosnak tartotta a reggeli csendességet: „Gondoskodj arról, hogy előbb találkozz Krisztussal, mint más emberekkel.”[2] Ennek az a jelentősége, hogy napunkat nem a világ zajában, hanem Krisztus jelenlétében kezdjük, ezáltal minden kapcsolatunkat az Ő személyén keresztül értelmezzük. Ezzel nem csupán magunkat erősítjük, hanem képessé válunk arra, hogy felelősségteljesen, szeretetteljesen és irgalommal viszonyuljunk másokhoz.

Bonhoeffer tanácsa ismét visszavezet bennünket ahhoz a hangsúlyhoz, hogy csak Krisztus követésén keresztül tudunk másokkal foglalkozni. A közvetlen kapcsolat helyett, amely az énünk igényét szabadjára engedi másokra, Krisztusnak kell „közénk” állnia. Így szabadulnak meg a mi ellenőrzésünk és tárgyiasításunk alól. Ennek egyik gyakorlati megvalósítási módja, hogy minden napot Krisztussal kezdünk, nem pedig másokkal, hogy felkészüljünk arra, hogy csakis rajta keresztül lássuk és halljuk őket, hogy az Ő társaságában érkezzünk a közösségbe, ne csak egyénként.

„Elhallgatni azt jelenti, hogy valóban nem tudunk semmit sem mondani, azt jelenti, hogy úgy érezzük, mintha egy idegen, de jótékony kéz lenne az ajkunkon, és azt mondaná, hogy hallgassunk. Hallgatni azt jelenti, hogy boldogan szemléljük azt, akire vágyunk, a szeretett személyt, azt jelenti, hogy teljesen átadjuk magunkat, megadjuk magunkat a másiknak, a teljesen más felsőbbrendű hatalma előtt; azt jelenti, hogy várunk, kifejezetten arra, amit a másik mondani akar nekünk. Isten előtt hallgatni azt jelenti, hogy átengedjük Istennek az első és utolsó szó jogát velünk kapcsolatban, és azt jelenti, hogy elfogadjuk ezt a szót, bármi legyen is az, az örökkévalóságig. Azt jelenti, hogy nem próbáljuk megigazítani magunkat, hanem inkább meghallgatjuk, hogy mit mondhat Isten a mi megigazulásunkról. A hallgatás nem azt jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem azt jelenti, hogy belélegezzük Isten akaratát, azt jelenti, hogy feszülten hallgatjuk és készek vagyunk engedelmeskedni. A csend órája a komoly felelősségvállalás órája, az Istennel és önmagunkkal szembeni őszinte komolyság órája, ugyanakkor mindig a boldogság órája is, hiszen ez az Isten nyugalmában megélt óra. Lelkem elcsendesedik Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.”[3]

Bonhoeffer egy proaktív, úgy is fogalmazhatunk, szolgáló hallgatásra hív el bennünket. Ez a hallgatás, csendesség távol van a kiüresedő, önkiüresítő semmittevéstől. Ahogyan a fenti idézetben is látható volt ez igen komoly, aktív munka. Nem meglepő tehát, hogy a csend olyan nehéz fogalom és téma, amelyet a legtöbb ember igyekszik elkerülni. Bonhoeffer két kulcsfontosságú problémát emel ki, amelyek a csend útjában állnak. Először is, általában félünk a csendtől, mert tökéletes környezetet biztosít ahhoz, hogy „lelepleződjünk.”[4] Félünk önmagunktól és attól, hogy valóban meglátjuk, milyenek vagyunk. De sokkal jobban félünk Istentől és attól, hogy betörhet az életünkbe, létezésünkbe, és megzavarhatja magányos, individualista életünk biztonságát. Másodszor, lustaságunk miatt is próbáljuk elkerülni a csendet. Bár ez sokkal hétköznapibb álláspontnak tűnhet, de ugyanolyan lényeges. Félelmünk attól, hogy Isten belelát az életünkbe, nem csak azért van, amit felfedhet, hanem azért is, mert követelhet. Azért hoztuk létre életünk „egyedülálló,” individualista álarcát, hogy biztonságban és kényelemben tartsuk magunkat. Krisztus parancsa azonban éppen az ellenkezőjét teszi, és először a halálunkat követeli meg, másodszor pedig az egész új életünket az Ő szolgálatában.

Az Isten előtti csend nem olyasmi, amit egyértelműen elvárhatunk. Nem olyasmi, amit képesek vagyunk azonnal megtenni. Az Isten előtti csend nem magától értetődően természetes. Ha jól csináljuk, akkor sem biztos, hogy kényelmesnek fogjuk érezni. Bonhoeffer leírja, hogy „a csendhez szükség van arra a mindennapi bátorságra, hogy kitegyük magunkat Isten Igéjének, és hagyjuk, hogy megítéltessünk általa; szükség van arra a spontaneitásra, hogy minden nap örüljünk Isten szeretetének.”[5] Nemcsak a kitettségtől való félelmünkkel és a Krisztus hívása, aktivizálódásra való felszólítása miatti kellemetlenségünkkel kell megküzdenünk, hanem azzal is, hogy ezt a folyamatot, a csend keresését mindennap újra kell kezdenünk. Krisztus útja azonban ez. Megkívánja, hogy életünk eddigi felszínes elemeit hagyjuk levetkőzni, és hogy felismerjük, ez vonz minket egy új és mély valóságba, ahelyett, hogy egyszerűen lerombolná a sajátunkat, az individuumot véglegesen eltörölné. Nem, helyette ezzel is a hívők közösségét építi. A testvéreket, egymást segítjük azzal, amilyenek vagyunk. Isten csodái közül ez az egyik legnagyobb, hogy téged és engem is, mindannyiunkat használni tud egymásért, az egész földön küzdő egyházért.

A mai egyháznak szembesülnie kell azzal, hogy a világi individualizmus végső soron nem felszabadít, hanem elszigetel. Bonhoeffer teológiája emlékeztet bennünket arra, hogy a keresztény szabadság nem az önmegvalósításban, hanem Krisztus szolgálatában és a közösségben található meg. A hit tehát nem magánvallás, nem egy „sajátos” önmegvalósítás, hanem közös felelősség: nem pusztán a lelkünk megerősítéséről szól, hanem a világ átformálásáról, amelyet egyedül Krisztus kegyelméből és vezetése alatt vihetünk végbe.

---

[1] DBWE 5, 83.

[2] DBWE 14, 932.

[3] DBWE 10, 502.

[4] DBWE 10, 503.

[5] DBWE 10, 504.

Dietrich Bonhoeffer Works in English (DBWE)

Bonhoeffer, Dietrich: Barcelona, Berlin, New York: 1928-1931. Fortress Press, Minneapolis, 2008.

Bonhoeffer, Dietrich: Theological Education at Finkenwalde. Fortress Press, Minneapolis, 2013.

Bonhoeffer, Dietrich: Life Together and Prayerbook of the Bible: Dietrich Bonhoeffer Works. Fortress Press, Minneapolis, 2004.

Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek. Harmat-Luther, Budapest, 2021.

Szikra Benedek