Keresztény Szabadság

Bibliatanulmány
Lukács 24,13-35

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.

A szent harmadnap öröme

A Húsvét nem pusztán egy ünnep a naptár lapjain, hanem a kereszténység szívének és középpontjának lüktetése. Ez a nap a golgotai áldozat igazolása, a nagypénteki „elvégeztetett” isteni pecsétje, amely nem a halál végéről, hanem az élet teljességéről beszél. Húsvét a feltámadás, az új teremtés hajnalhasadása, amikor az élet diadalmasan szétfeszíti a sír szorítását, és Krisztus királyi dicsőségben ragyog fel. Ha nagypéntek a kereszt gyászának és a bűn komolyságának mélysége, akkor Húsvét a megváltás fényességének beteljesedése, amely minden emberi kételyt és gyászt az öröm hajnalfényére cserél.

A feltámadás a keresztény hit sarokköve. Pál apostol is kijelenti: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). Húsvét tehát nem csupán egy esemény az üdvtörténetben, hanem maga az élet forrása, amely minden keresztény reménységének alapja. Ha Krisztus feltámadt – és valóban feltámadt! –, akkor a halál sem tarthat fogva senkit, aki őbenne hisz. A feltámadás nem misztikus metafora, nem költői kép, hanem történelmi valóság és teológiai szükségszerűség. Mert ha a halál lett volna az utolsó szó, akkor a bűn és a szenvedés uralma megmásíthatatlan pecsétként zárná le az emberiség történelmét. Ám Krisztus győzelme a halál felett minden földi reménytelenséget szétszaggat, és a mulandóság helyére az örökkévalóság tündöklését helyezi. Teológiai szükségszerűség ez, mert ha Jézus nem hall meg igazán, ha halála csak látszat, akkor győzelme is az. Jézus Krisztus meghalt a kereszten, mert meg kellett halnia azért, hogy legyőzhesse a halált, hogy legyőzze az ősbűn óta húzódó legnagyobb terhet, ami a teremtett emberre ráborulhat.

Ezért Húsvét nem pusztán személyes belső öröm, hanem küldetés. Az üres sír híre nem maradhat néma, nem lehet elrejteni, nem lehet pusztán magánüggyé silányítani. A feltámadás ténye követeli, hogy szóljunk róla, hirdessük a világ minden szegletében, hogy minden nép, minden ember meghallhassa: Krisztus legyőzte a halált!

Húsvéthétfő az ünnep második napja, amikor az evangélium már nemcsak a sírnál hangzik el, hanem elindul a világba. Ez az a nap, amely a feltámadás bizonyosságának terjesztésére hív. Az első tanúk, az asszonyok, akik a sírnál találkoztak az angyallal, nem hallgattak. Futottak, hogy elmondják a tanítványoknak a jó hírt. Az emmausi tanítványok, akik megtapasztalták a Feltámadott jelenlétét, nem maradhattak egyhelyben, hanem azonnal visszatértek Jeruzsálembe.Az egyház minden egyes tagja része ennek a küldetésnek. Aki hisz a feltámadásban, annak élete nem maradhat ugyanolyan. A húsvéti hit mindig mozgásba lendít, mindig új utakra indít, mindig arra késztet, hogy Krisztust ismerő és ismeretlen emberek elé vigyük az örömüzenetet.

A mai kor sötétsége sem homályosíthatja el a húsvéti fényt. A világ tele van félelmekkel, gyásszal, pusztulással, de a feltámadás evangéliuma ezek felett áll. A keresztény embernek nem szabad engednie a kétségbeesés hangjának, mert a mi hitünk az élő Krisztusba vetett hit. És ha Ő él, akkor minden más csak múlandó árnyék.

Húsvét azt üzeni: nincs olyan mélység, amelyből Krisztus ne tudna kiemelni. Nincs olyan bűn, amelyre ne volna bocsánat. Nincs olyan gyász, amelyet ne enyhítene az örök élet reménysége. És nincs olyan halál, amely felett ne diadalmaskodna Krisztus győzelme.
Az óegyházi tradícióban a húsvéti időszak szent idő volt, amely a feltámadás valóságának mélyebb megértését szolgálta. Az evangéliumban és az epistolákban egyaránt azt látjuk, hogy az apostolok és az első keresztény közösségek nem csupán emlékeztek Krisztus feltámadására, hanem annak erejében és igazságában éltek. A húsvéti igehirdetés nem csupán a múlt dicsőségének visszhangja, hanem egy diadalmas menet kezdete, amely az idők végezetéig tart. Mert ahol az evangélium hirdettetik, ott Krisztus feltámadásának ereje működik, ott az élet diadala mindig túlharsogja a halál némaságát.

A történet megértése

Az emmausi tanítványok története a feltámadás utáni legmegrendítőbb és legbeszédesebb jelenetek egyike, amelyben a gyász és a bizonytalanság az élő Krisztus világosságában átalakul. Lukács evangéliumának sajátos része ez, amely nem található meg a szinoptikus hagyomány más forrásaiban, és éppen ez a különállóság adja sajátos mélységét. Egyes bibliatudósok szerint ez lehet a legrégebbi feltámadási beszámoló, s ha ezt nem is állíthatjuk teljes bizonyossággal, az kétségtelen, hogy a legkorábbi keresztyén közösség hitbéli tapasztalatainak egyik legmegragadóbb lenyomatát hordozza.

Az őskeresztyén közösség számára Jézus halála egyfajta kognitív disszonanciát idézhetett elő – ahogyan Gerd Theissen teológus is utal rá –, hiszen a kereszt kudarcnak tűnhetett a Messiásról alkotott várakozásaik fényében. Hogyan lehet a szenvedő és keresztre feszített Krisztus az a győzedelmes Király, akit vártak? Az emmausi történet éppen ezt a konfliktust oldja fel, hiszen itt egy sajátos narratívában jelenik meg a Feltámadott, aki végérvényesen diadalmaskodik a halál és a kétség felett.

A történet egy bizonyos „Emmaus” felé tartó úton játszódik, amelynek pontos helye bizonytalan. A szöveg szerint Jeruzsálemtől “hatvan futamnyira” található, ami körülbelül 11 kilométert jelent. Az evangéliumi beszámoló szerint két tanítvány – egyikük Kleopás – halad ezen az úton, azonban a másik személy neve rejtve marad. Egyes vélekedések szerint Kleopás Jézus atyjának testvére lehetett, akinek fia, Simeon később a jeruzsálemi gyülekezet püspöke lett.[1] Ám a lényeg nem az, hogy kik ők, hanem az, hogy mit élnek át ezen az úton.

Ez az út nem pusztán egy földrajzi távolság leküzdése, hanem egy lelki út is: a reményvesztettségből a hit bizonyosságába vezető út. Mert ezek a tanítványok csalódottak, szívük nehéz, lelkükben még ott sötétlik a nagypéntek árnya. Nem csoda hát, hogy amikor Jézus melléjük szegődik, nem ismerik fel őt. Lukács így írja: „látásukat mintha visszatartotta volna valami, nem ismerték fel őt.” Ez a görögben szenvedő igealakkal szerepel. Vajon mi ez a titokzatos akadály? Talán a bánat, amely elhomályosítja látásukat? Talán az, hogy nem is számítanak a feltámadásra, hiszen hitük még a kereszt botrányába merevedett? Az igazság az, hogy a történetnek ezen a pontján még nem érthető ez az akadályoztatás.

A vándor viszont nem ismeretlen, a bibliai szerző néven nevezi őt, mi igeolvasók és hallgatók tudjuk ki ő, de akik mellé odaszegődik, azok nem tudják. Nem leplezi le magát elöttük, hanem először kérdez. Hagyja, hogy a tanítványok kiöntsék szívüket, elmondják fájdalmukat és csalódottságukat. A két tanítvány az út során élénk beszélgetésbe merül, próbálják feldolgozni mindazt, ami Jeruzsálemben történt. Jézus halála nem csupán egy szeretett mester elvesztését jelentette számukra, hanem mélyebb teológiai és politikai csalódást is. Remélték, hogy ő fogja „megváltani Izráelt”, azaz megszabadítja népét az idegen uralom alól, helyreállítja Isten országát. Messiás-képükben a politikai szabadító alakja keveredett a prófétai szereppel, amely az ószövetségi ígéretek beteljesedésére vonatkozott.

A kereszt ennek a reménységnek radikális cáfolata volt. Hogyan lehetne Isten küldötte egy gyalázatos kivégzés áldozata? Hogyan lehetne a győztes Király az, aki a legsúlyosabb vereséget szenvedte el? A tanítványok gondolkodásában még mindig ott kísért az a félreértés, amely végig kísérte Jézus földi működését: az emberek többsége nem értette, hogy az Isten országa nem külső hatalom, hanem belső újjáteremtés, nem politikai diadal, hanem a szív és az élet újjászületése.

Jézus, aki hozzájuk szegődik, nem fedi fel azonnal kilétét. Úgy kérdez, mintha semmit sem tudna az eseményekről. Ez a pedagógiai módszer mélységes bölcsességről, lelkigondozói attitűdről tanúskodik: hagyja, hogy a tanítványok maguk mondják ki kétségeiket és tévedéseiket, hiszen csak így vezethetők el a valódi felismeréshez. A bánat és a csalódottság olyannyira beborítja elméjüket, hogy még az asszonyok híradása sem képes áttörni a kétely sötétségét. Az üres sír ténye még nem elég számukra: „Ehhez Jézust kellene látni.”[2] Milyen ironikus, hogy pont a látásuk van valamilyen módon visszatartatva és ezért a velük együtt gyalogló feltámadott Jézust sem látják meg. Még így se hisznek, hogy ott van.

Jézus nem azonnali kinyilatkoztatással fedi fel magát, hanem az Írásokhoz fordul. „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!”– korholja őket. A Feltámadott nem saját személyével bizonyítja önmagát, hanem a Szentírás szavain keresztül világítja meg, hogy „nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” Ez a mozzanat rendkívül jelentős. A feltámadás nem légüres térben történt, hanem az isteni üdvterv beteljesedéseként. Az ószövetségi próféták már előre jelezték a Szenvedő Szolga alakját, aki bűneinkért meghal, de az Úr mégis megdicsőíti. E megértés az őskeresztyén közösség hitében gyökerezik: a feltámadás világosságában nyert új értelmet az Írás egésze, amely ettől fogva Jézusra vonatkoztatva nyerte el végső beteljesedését. Ézsaiás próféta könyve döntő szerepet játszott ebben. Különösen a Szenvedő Szolgáról szóló rész (Ézs 53) vált kulcsfontosságúvá, ahogyan ezt az etióp udvari főember (kincstárnok) története is igazolja (ApCsel 8,28–35). Lukács evangéliuma szerint Jézus földi működésének sorsdöntő fordulópontjain rendre ézsaiási próféciák teljesednek be. A tanítványok csak akkor érthetik meg a feltámadás valódi jelentőségét, ha elhagyják saját, emberi elgondolásaikat, és helyette Isten Igéjére hallgatnak.

Ahogyan betérnek a faluba, a vándor úgy tesz, mintha tovább akarna menni. De a tanítványok marasztalják. “Maradj velünk, mert esteledik!” – kérlelik. Jézus elfogadja a hívást, belép a házba, és asztalhoz ül a tanítványokkal. Ezzel a jelenettel egy visszatérő motívum éri el csúcspontját Lukács evangéliumában: a vándorló Emberfia, akinek „nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9,58), mégis újra és újra közösséget vállal az emberekkel, különösen a bűnösökkel, és velük étkezik. Így itt is az asztalnál következik be a fordulat: Jézus, bár vendégként érkezett, mégis ő lesz a házigazda. Kezébe veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri, és a tanítványoknak adja – ekkor megnyílik a szemük, és felismerik őt. De abban a pillanatban el is tűnik előlük.

De vajon hogyan, miről ismerték fel? A tanítványok később maguk adnak erre választ: „a kenyér megtöréséről” (Lk 24,35). Lukács másutt is hangsúlyozza ezt a cselekedetet, mint a keresztény közösség egyik legfontosabb jellemzőjét (Lk 9,16; 22,19; ApCsel 2,46; 20,7; 27,35). De mi volt ebben oly különleges? Talán az áldás módja vagy a gesztus ismerőssége? Ismét az evangélium ad választ: Jézus az utolsó vacsorán arról beszélt, hogy ő az, aki felszolgál a tanítványoknak, miközben ők az asztalnál ülnek (Lk 22,24–27). Itt, az emmausi házban sem ő eszik, hanem megtöri a kenyeret és odaadja nekik. A tanítványok e szolgálatban ismerik fel a Feltámadottat, mert éppen ez az, ami Jézus lényegét kifejezi: az önátadás, Isten teremtményeiért való teljes önátadás.

Ez a történet az őskeresztyén gyülekezet hitét tükrözi: az úrvacsora a kenyér megtörésével a Feltámadottal való találkozás kiváltságos helye. Az emmausi vacsora így válik az úrvacsorai közösség mélyebb megértésének jelképévé: nem csupán visszatekintés Jézus halálára, hanem élő kapcsolat a Feltámadott, élő Krisztussal. A tanítványok visszatekintve már értik, hogy Jézus nemcsak a kenyér megtörésében nyilatkoztatta ki magát, hanem korábban is, amikor az Írásokat magyarázta nekik. Szavaival már ott, az úton is lángra lobbantotta szívüket, ahogyan a Szentlélek tüze megvilágosítja az ember értelmét, hogy felismerje az Írásokban rejlő igazságot. A felismerés tehát két szinten történik: az Írásokban és az úrvacsorában, a hallott és a megtapasztalt igében egyaránt. Így teljesedik be az a felismerés, hogy a Feltámadott valóban él, és hogy benne beteljesedtek az ígéretek. Az emmausi történet tehát nemcsak egy múltbeli eseményről szól, hanem az Egyház mindenkori tapasztalatáról: a Krisztussal való találkozás az Írások és a kenyér megtörése, az úrvacsora által nyer valódi bizonyosságot.

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.

Bibliográfia

Bodó Sára: Húsvét 2. napja. Igazság és élet, 2009. 3. szám.

https://www.workingpreacher.org/commentaries/narrative-lectionary/emmaus-road-2/commentary-on-luke-2413-35-8 (Letöltve 2025.04.01.)

https://www.workingpreacher.org/commentaries/narrative-lectionary/emmaus-road/commentary-on-luke-2413-35 (Letöltve 2025.04.01.)

https://www.workingpreacher.org/commentaries/revised-common-lectionary/third-sunday-of-easter/commentary-on-luke-2413-35-9 (Letöltve 2025.04.01.)

Jánossy Lajos: Az egyházi év útmutatása. Fraternitas Magyarországi Evangélikus Lelkészek Közössége, Veszérém, 2008.

Kocsis Imre: Lukács evangéliuma. Szent István társulat, Budapest, 1995.

Morris, Leon: Luke. Inter-Varsity Press, Leicester, 1988.

Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1991.

Stein, Robert H.: Luke. Broadman Press, Nashville, 1992.

---

[1] (A. Schlatter, W. Grundmann)

[2] Pröhle 1991 363. o.