Keresztény Szabadság

Nicolás Gómez Dávila (1913. május 18. – 1994. május 17.) kolumbiai filozófus, akit olykor az „andoki Nietzsche” néven szokás emlegetni. Hírnévre csak halála előtti utolsó néhány évben tett szert, elsősorban műveinek német fordításának köszönhetően. A modernitás egyik legradikálisabb kritikusának számított, műve szinte kizárólag aforizmákból áll, amelyeket ő escolios – „szkolionok” vagy „glosszák” – néven emlegetett. Széleskörű érdeklődésű ember volt, ami kijelentéseinek tudományos témáiban is kiválóan megmutatkozik: szerepel közöttük a vallás, a filozófia, a politika, a történelem, az irodalom, és az esztétika, azonban számos kijelentése személyesebb dimenziókat is feltár, intim megfigyelésekkel olyan témákról, mint a szerelem vagy éppen az öregedés folyamata.

Saját megfogalmazása szerint az aforizmák olyanok, mint magok, amelyek végtelen következmények ígéretét hordozzák magukban. Másképp fogalmazva: az ötletek csúcsai, amelyek lehetővé teszik az olvasó számára, hogy elképzelje az alattuk húzódó hatalmas hegyet. E szövegek egy másik funkciója az volt, hogy jegyzetekként szolgáltak a szerzőjük által olvasottakhoz. Ezek az adott művek legrövidebb összefoglalásainak tekinthetők, azokból levont következtetések vagy éppen az azokról alkotott ítéletek szerepelnek bennük. Az aforizmák papírra vetését részben polemikus megfontolások is motiválták, így egy gerilla lövéseihez hasonlíthatók, aki a bozótból lő minden olyan modern eszmére, amely térnyerésre merészkedik. Rendkívül fontos jellemzőjük azonban az is, hogy belőlük felrajzolható szerzőjük személyiségének néhány jellemző vonása. Egy sorban például így fogalmaz: „Érzéki, szkeptikus és vallásos – talán nem is olyan rossz meghatározás ez rám.” Ez a három alapvető vonás jól jellemzi Gómez Dávila személyiségét és munkásságát – egymáshoz tartoznak, bár ellentmondást is vélhetünk felfedezni közöttük.

Az olvasó hajlamos lehet elutasítani vagy legalábbis minimalizálni a vallás szerepét Gómez Dávila világnézetében. Ez azonban –  a szó legszorosabb értelmében – alapvető hiba volna. Gómez Dávila gondolkodásának, létének alapja ugyanis Isten volt, a modern világra vonatkozó kritikája lényegében vallási jellegű. A lázadás, amelyre hív minket, abban áll, hogy ismerjük el Istent annak, aki, és ezzel együtt fogadjuk el az ember Istentől való teljes függőségét. „Isten születése és halála között bontakozik ki az ember története.” – mondja, de ez nem Friedrich Nietzsche (1844–1900) elhíresült kijelentésének – „Isten halott. (…) És mi öltük meg.” – valamiféle bizarr megfordítása, sem Ludwig Andreas von Feuerbach (1804–1872) azon tézisének modern újraértelmezése, miszerint az ember saját képmására teremti meg isteneit. Éppen ellenkezőleg: azt állítja, hogy az Istenbe vetett hitünk és a róla szerzett ismeretünk tesz minket emberré, hiszen a világ dolgainak misztériumát és szépségét érzékelni csak az ember képes.

„Isten a dolgok misztériumában születik.” Ezt a szent félelem érzését minden embernek magának kell megtapasztalnia, erre vezethető vissza, hogy Gómez Dávila vallásossága rendkívül személyes volt. Ezt írja egy helyen: „Istenre támaszkodni az ember létezésének lényege.” Másutt így vall: „Isten számomra ugyanabban a cselekedetben létezik, amelyben én létezem.” Valóban az aforizmák egészének hangvétele a mindent átható csendben való elmélkedés, amelyet csak Gómez Dávila halkan író keze tör meg, amikor megjegyzéseket ír egyik jegyzetfüzetébe. Rendkívül bensőséges hite ugyanakkor nem vált a vallási intézmények ellen intézett támadássá: mindig a katolikus egyház tagja maradt, mindazonáltal nem félt kritizálni ködösségét. Számos aforizmát írt, amelyekben kétségeit fejezte ki az egyházban, különösen a II. Vatikáni Zsinat után bekövetkezett fejleményeit látva. Csak egy példát említenék: „A mai mise a liturgia megkínzása.” Mindig arra törekedett, hogy az egyházzal kapcsolatos kritikája az egyházon belüli pozícióból megfogalmazott legyen, így bírálatának jelentős része éppen az egyház iránti mérhetetlen szeretetéből fakad. A jelen iránti csalódása ellenére tudatában volt annak, hogy nincs visszaút az Apostolok Cselekedeteiben leírt ősgyülekezet eszményéhez, még kevésbé az evangéliumok dogmáktól tiszta Krisztusához. Gómez Dávila katolicizmusa tehát a metafizikai, az antropológiai, az esztétikai és a történelmi elemeket ötvözi. Valójában gondolkodásának minden szála Istenbe vetett hitében találkozik.

Utolsó reménységünk Isten igazságtalanságában rejlik.

Ha Isten egy logikai következtetés eredménye lenne, nem érezném az iránta való imádat igényét. De Isten nem csupán annak a lényege, amiben reménykedem – ő annak a lényege, amit élek.

A bölcsesség abban áll, hogy nem akarjuk megtanítani Istennek, hogy hogyan kell cselekednie.

Az ember nem a saját képmására teremti meg isteneit – az ember nem a saját képmására teremti meg isteneit – hanem saját magát azoknak isteneknek képmására formálja, akikben hisz.

A kétségbeesés az a sötét szakadék, amelyen keresztül a lélek felemelkedik egy olyan univerzumba, amelyet már nem homályosít el a kapzsiság.

A modern kor legnagyobb tévedése nem az, hogy Isten halálát hirdeti, hanem az, hogy azt hiszi, a Sátán meghalt.

A paradicsom nem a belső sötétségünkben rejtőzik, hanem egy rendezett kert teraszain és fái között, a déli napfényben.

Ami távol áll Istentől, az nem az érzékiség, hanem az absztrakció.

Szeretni azt jelenti, hogy megérteni Isten indítékát, amiért megalkotta azt, amit szeretünk.

A modern keresztény nem azt kéri Istentől, hogy bocsásson meg neki, hanem hogy ismerje el, hogy a bűn nem létezik.

A költészet Isten ujjlenyomata emberi hangon.

Az Istenbe vetett hit nem oldja meg a problémákat, hanem nevetségesnek teszi őket. A hívő ember nyugalma nem tudásból fakadó önteltség, hanem a bizalom teljessége.

Isteni és az emberi értelem közötti távolság olyan hatalmas, hogy csak a gyermeki teológia lehet nem gyermeteg.

Isten minden illúzió valósága.

Ha az Isten országának hírnöke nem Krisztust hirdeti, akkor végső soron az ember országát hirdeti.

A félelem legjobb ellenszere az a meggyőződés, hogy Istennek van humora.

Ha nem Istenhez, hanem az ő igazságosságához folyamodunk, akkor elkerülhetetlenül az előítéleteink ítélőszéke elé állítjuk őt.

Az emberiségnek nem a jövő építéséhez van szüksége a kereszténységre, hanem ahhoz, hogy szembenézzen vele.

Egy filozófia ateizmusa kevésbé Isten létezésének tagadásában áll, mint inkább abban, hogy nem talál helyet számára.

Az ember által talált megoldások mindig kevésbé érdekesek, mint a problémák. Az egyedül érdekes megoldások azok, amelyeket Isten önmagának tart fenn.

Semmi sem nevetségesebb, mint híres hívők nevét Isten létezésének bizonyítékaként emlegetni.

Sok dologban hiszünk, amiben nem hiszünk.

Nem egyetlen állítólagos „teológiai probléma” abból fakad, hogy Isten nem kezeli tisztelettel előítéleteinket.

A nehéz nem az, hogy higgyünk Istenben, hanem hogy higgyünk abban, hogy ő törődik velünk.

A kereszténység története gyanúsan emberi volna, ha nem egy megtestesült Isten kalandja lenne. A kereszténység magára veszi a történelem nyomorúságát, ahogy Krisztus magára veszi az emberiség nyomorúságát.

Az ember és a semmi között Isten árnyéka húzódik.

Aki azt meri követelni, hogy maradjon meg a pillanat és torpanjon meg az idő szárnyalása, az Istennek adja magát; aki a jövendő harmóniákat ünnepli, az eladja magát az ördögnek.

Hinni Istenben, bízni Krisztusban, számolni a rosszindulattal.

Az a szemtelen próbálkozás, amely „Isten útjait az emberek felé” igazolja, Istent egy zavart pedagógussá változtatja, aki kegyetlen és gyermeteg didaktikai trükköket talál ki.

A bénító magány nem társ nélküli, hanem az Istentől elhagyatott.

A szubjektivizmus az a garancia, amelyet az ember talál ki, amikor feladja az Istenbe vetett hitét.

Istenről beszélni arcátlanság, Istenről nem beszélni bolondság.

Isten riválisa soha nem az a konkrét teremtmény, akit szeretünk. Ami a hitehagyásba torkollik, az az ember tisztelete, az emberiség imádata.

A mások jólétéről való fokozott gondoskodás lehetővé teszi a keresztényeknek, hogy elrejtsék Krisztus istenségével és Isten létezésével kapcsolatos kétségeiket. A felebaráti szeretet lehet a hitehagyás legkifinomultabb formája.

Talán több vagyok, mint egy keresztény, talán egy pogány, aki hisz Krisztusban.

A skolasztika vétkezett, amikor azt állította, hogy a keresztényeket mindent jobban tudókká teszi. A keresztény szkeptikus, aki Krisztusban bízik.

A kereszténység nem azt tanítja, hogy a problémának van egy megoldása, hanem hogy a könyörgésre válasz érkezik.

A keresztény tudja, hogy semmire sem tarthat igényt, de mindenre számíthat.

A modern teológiák általában a teológusok erőfeszítései, hogy ne kelljen beismerniük hitetlenségüket.

A pokol egy olyan hely, amelyet csak a paradicsomból lehet meghatározni.

Ami az egyház ellen irányul, de nem az egyházból származó gondolat, érdektelen.

Az egyház feladata nem a kereszténység világhoz való hozzáigazítása, sőt nem is a világnak a kereszténységhez való hozzáigazítása, hanem egy párhuzamos világ fenntartása a világban.

Angyal-Cseke Csaba fordítása és bevezetője