Keresztény Szabadság

„A teremtés hatodik napjának késő délutánján, amikor a nap sugarait még egyszer az egész újonnan teremtett világra vetette, és a horizont vöröslő fényben kezdett ragyogni, úgy tűnt, mintha az egész világ egyszerre visszatartotta volna a lélegzetét. A teremtés művei elkészültek, és bizonytalan volt, hogy Isten utolsó teremtési műve is életre kel-e.

Mindjárt megszólal: Teremtsünk embert, a mi képmásunkra, de még minden nyitott volt, pedig valójában minden készen volt.

És íme, nagyon jó volt.

És valószínűleg ez a mondat soha nem volt olyan igaz, mint azon az estén, közvetlenül azelőtt, hogy az ember belépett a teremtésbe.

És Isten azt mondta: Teremtsünk embert, aki képmásunkra legyen. Úgy hangzik, mintha azon az estén, a teremtés hatodik napján, amikor már minden készen volt, hosszú ideig tanakodott volna magában. Mintha sokáig kérdezte volna magától: Akarom ezt? Tényleg akarom az embert? Ki akarom-e tenni az embert a teremtésnek? A teremtést az embernek?

A teremtésnek nincs szüksége az emberre. Sőt, hamarosan az is kiderül, hogy rendkívül kockázatos a teremtettség számára.

Mintha Isten sokáig gondolkodott volna: valóban meg akarja-e teremteni az embert, mintha tisztában lenne azzal, mit szabadít rá, ha az embert a teremtéshez adja.”[1]

Wolfmann Braselmann majd negyedévszázaddal ezelőtt, 2001-ben Münchehagenben elhangzott igehirdetésének néhány bevezető gondolata figyelemre méltó módon beszél az ember teremtéséről. Bár kétségkívül fiktív elemekkel egészíti ki a szöveg hagyományos olvasatát az ember teremtésén elgondolkodó Isten alakjával, azonban egy kevésbé hangsúlyozott exegetikai elemére épít. Egyfelől „teremtsünk embert” kifejezés egy súlyos elhatározásra utal, és arra figyelmeztet, hogy az ember nem egy az élőlények láncolatában, az emberlét nem is a kozmoszból nyeri értelmét, hanem attól az isteni elhatározástól, amely a teremtett világ élére állítja.[2] Isten önfelszólítása (cohortativus) egészen nagyszerű és kivételes cselekvést vezeti be,[3] amely azonban mindvégig a cselekvés alanyára mutat: nem az emberről, hanem Isten tettéről, döntéséről van szó.[4]

Braselmann igehirdetésének egy későbbi szakaszában azonban arra is utal, hogy ez a mondat kifejezi, hogy az emberiség történetének kezdetén egy nagy, csodálatos „igen” áll. Egy „igen” az emberre, amely eredetibb és mélyebb, mint a minden más teremtményre kimondott „igen”. Minden másnak, amit Isten teremtetett, léteznie kellett, de az embernek nem kellett léteznie, azaz az embert Isten szabad akaratából teremtette, azaz mert akarta, és valószínűleg azért is, mert szerette. Isten akart és szeretett – szeretni akart – és az embert ebből a szeretetből formálta. Az a titokzatos kifejezés, amelynek értelmezése a teológiatörténet egészének feladatot adott, hogy az ember az Isten képmása (imago Dei), úgy is értelmezhető, hogy nem szükségszerűség volt, hogy Isten megteremtette, hanem Isten akaratából kellett, hogy életre keljen.[5]

Braselmann tanakodó Istenének a képe – aki az ember teremtésének pillanatában látja az emberiség történetének minden sikerét és kudarcát, aki látja az ember minden bölcsességét és őrültségét[6] –  felidézi Szophoklész (Kr. e. 496/497–405/406) Antigoné című drámájának első kardalát: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”[7] A dráma eredeti szövegében szereplő δεινός melléknév jelentéstartománya a „félelmetes, megdöbbentő, ijesztő, rettenetes, szörnyű; amitől félni lehet, veszélyes; rossz, gyászos, siralmas; erős, hatalmas; rendkívüli, különös, furcsa, bámulatos; ügyes valamiben” szemantikai skála mentén helyezkedik el, és etimológiáját tekintve a „félelem, ijedtség, ok a félelemre, félelem felkeltése” jelentésű δέος főnévből származik.[8]

Szophoklész kardala a tengereken átkelni, földet megművelni, halat fogni, állatokat szolgálatában állítani, gondolkodni, beszélni, tanulni képes törekvő emberének képe azonban tökéletesen megfeleltethető Wolfhart Pannenberg (1928–2014) német teológus antropológiai felfogásának. Mi az ember? (Was ist der Mensch?) című könyvében az embert, mint akinek világ minden ténye érdeklődésének tárgya lehet. Az ember e „radikális világra nyitottsága” nem csak abban segíti, hogy feltalálja magát környezetében, hanem abban is, hogy saját maga formálja meg azt, rendezett, áttekinthető, rendelkezésre álló részekkel világot teremtve magának. nem csupán a világra nyitottság tartozik hozzá, hanem a teljes nyitottság, a végtelenre való nyitottság is. Az emberlét sajátossága tehát az, hogy minden helyzeten át továbbkérdez, és az elért és megértett helyzeteken át ismét továbbkérdez a végtelen irányába. Ez ugyanakkor Istenre utaltságot is jelent. Az ember „környezete” nem a természet, és még csak nem is a maga teremtette kultúra, mert ennek saját kezével alkotott tárgyain is újra meg újra túlnyúl, hanem Isten. Ez az a cél, ahol törekvései „nyugvópontra lelnek”, ahol végtelen rendeltetését betölti.[9]

Az ember azonban hogyha csupán önmaga teremtője, akkor önimádó ön- és világnézetbe süllyed, és tönkreteszi a többi emberhez, Istenhez és a világhoz fűződő kapcsolatát. Jean-Paul Sartre (1905–1980) francia író önéletrajzában erre egy beszédes, valószínűleg nem iróniától mentes példát hoz: „Folyamatosan teremtem magam; én vagyok az adó és az ajándék.”[10] Sartre gyerekként úgy írja le magát, mint aki az önmagával való törődéssel elfoglalt, és akit minden más ember körülvesz: „Mivel a jövő reményében születtem, ragyogóan és teljes egészében jelentem meg, és minden pillanat megismételte születésem szertartását: szívem érzéseiben csillogó tűzijátékot akartam látni. Miért gazdagított volna a múlt? Nem ő teremtett engem. Éppen ellenkezőleg: én magam emelkedtem fel hamvaimból, és a semmiből ragadtam ki magamról szóló emléket egy örökké új teremtési aktusban.”[11] A folyamatos továbbkérdezés, a határok átlépése külső és belső mértéktelenség, mert az ember önmagát és életét mások nélkül már nem ajándéknak, hanem rendelkezésre álló eszköznek tekinti. Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) a határt az élet közepén írta le: „Az ember határai nem a létezésének peremén, hanem középen vannak; a peremen keresett határok az ember természetének, technikájának, lehetőségeinek határai. A középen lévő határ a valóságának, létezésének határa. A peremen lévő határ felismerésében mindig benne van a belső határtalan lehetőség, a közepén lévő határ felismerésében pedig az egész létezés, az ember minden lehetséges magatartásában korlátozott. Ahol a határ van – a tudás fája –, ott van most az élet fája is, azaz az életet adó Isten maga. Ő egyszerre a létezésünk határa és középpontja.”[12] A határátlépés tehát középpont elvesztésén alapul, amely Isten tagadásából vagy Isten elfelejtéséből fakad.

Az ember e végtelenre való nyitottságát szépen kifejezi azonban az is, hogy élete a csodálkozással veszi kezdetét. A gyermek is úgy képes felfogni egy-egy dolgot, hogy képes rácsodálkozni. Így az ember körülötte lévő világhoz való viszonya az arra való rácsodálkozással kezdődik.[13] A rácsodálkozás lényege, hogy az a meglepetésszerűre, a váratlanra adott spontán érzelmi reakció. Téves azonban az a nézet, hogy amit már egyszer megcsodáltunk és megismertünk, az nem ad többé okot a csodálatra, ugyanis a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy azonos vagy hasonló alkalmakor megismétlődhet. Thomas Mann (1875–1955) A Buddenbrook ház című regényének kezdőjelenetében is ennek láthatjuk példáját, ahogyan Johann Buddenbrook hallgatja Antonie unokáját, aki Luther Kis Kátéjának első hitágazatához kapcsolódó magyarázatát igyekszik több sikertelen próbálkozás után felmondani.[14] Abban, hogy minél tovább sikerül elmondania, annál inkább az öröm és vidámság hatja át a hangját, elsősorban a természetes dolgokra való rácsodálkozás ellenségét juttattja kifejezésre: „Ha az ember egyszer belejön, gondolta, olyan érzés, mint mikor télidőben a fiúkkal kis szánkón a Jeruzsálemhegy lejtőjén lefelé siklunk: az embernek a lélegzete is elakad közben, s ha akarna, se tudna megállni.”[15] Wolfgang Huber (1942– ) beszél arról, hogy ahol valamilyen módon a teremtés megvalósulásával találkozik az ember, a rácsodálkozás lép közel, egy érzelem, amely kimozdít önmagunkból – azaz amint mint az öntranszcendencia egyik formáját éljük meg.[16] Ennek példája áll előttünk a 8. zsoltárban is: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,4–5).

Gunda Schneider-Flume (1941–2024) figyelmeztet azonban arra, hogy a csodálkozás bármelyik pillanatban átcsaphat a világ értelmetlenségétől való félelembe. A néző hangulatától és helyzetétől függően ez akár még inkább valószínűbb is lehet. A Teremtő Isten élménye ugyanúgy nem vezethető le a világból, mint a Megváltó Isten élménye. Sokkal inkább azáltal valósul meg, hogy bevonódunk Isten történetébe, amely minden emberi élettapasztalatot újra átélhetővé tesz. Az Isten történetének összefüggésében való világszemléletből fakadnak azok a pillanatok, perspektívák és struktúrák, amelyek méltán nevezhetők gyógyító erejűnek. A teremtésbe vetett hit az életet a bőség, az önátadás, az adakozás és a pazarolás jelenségeként értelmezi, amelyben Isten önmagát adja, sőt, amelyről szinte úgy beszélhetünk, mint egy adakozó mozdulatról. Ezen alapul a teremtéshitének többszintű perspektívája. Az olyan kapcsolatot teremtő igékben, mint „adni”, „irgalmazni”, „emlékezni”, „hallgatni”, Isten teremtő működéséről van szó, amely a világot mint teremtést határozza meg.[17]

A 8. zsoltár is éppen erről, és nem csupán a világ vagy éppen az ember csodálatáról beszél. hanem az Isten színe előtt álló teremtmény dicsérete. Nem egy embert magasztal, hanem a teremtő Istent, aki mindent szépen és rendben teremtett meg; ezek közül magasodik ki az ember. A zsoltár tehát egy anthropologia coram Deo.[18] Az Isten színe előtt álló ember az Istennel kapcsolatban álló teremtmény, akinek a perspektívájából tekintve az élet több, mint ajándék vagy jótétemény, mert azt a kapcsolatok sokasága határozza meg és táplálja, amelyek az adótól indulnak és hozzá vezetnek. Az élet így sokkal inkább részvétel és részadás, élő kapcsolat és teremtő gazdagodás. Ilyen értelemben az Istennel való kapcsolat jellemzi az életet, ez teszi értékessé, és egyúttal Isten történelmének kapcsolati gazdagságát is biztosítja. Nincs olyan szempont vagy feltétel, amely ezt a kapcsolatot meghaladhatná. A szokatlan megfogalmazás, miszerint az élet a legfőbb érték, mint hitvallás válik érthetővé annak a megállapításnak a fényében, hogy az Istennel való kapcsolat az élet esszenciája. A kegyelem Istenben való részesedést jelent, amint azt az Istenre tekintésre való utalás is sugallja. A keresztény hitben megvallott Szentháromság Isten élete a kegyelem, az Istenben való részesedés a mozgás dinamikájában érthető meg. Isten az élet túlcsorduló teljessége, amely háromféleképpen ajándékoz meg önmagával: az Atya az ajándékozza, azaz alapozza meg az életet annak kezdeteként és anyagaként; a Fiú gyógyítja és megbékéltet vele; a Szentlélek pedig megújítja, átalakítja, újjáteremti és megismerteti. Isten története tehát nem statikus, hanem az emberek felé túlcsorduló szeretet története.[19]

Végül itt szükséges visszatérnünk a teremtés hatodik napjának késő délutánjához és ember teremtésén tanakodó Isten képéhez, aki maga előtt látja ezt az egész történetet. Ilyen értelemben beszél Bonhoeffer arról, hogy a teremtés és a feltétlen kezdet Istene, a feltámadás Istene is egyben: „A világ már a kezdete óta Krisztus halottak közüli feltámadásának jegyében áll. Igen, mivel tudunk a feltámadásról, ezért tudhatunk Isten kezdetben való teremtéséről, Isten semmiből való alkotásáról. A nagypéntek halott Jézus Krisztusa, és a húsvétvasárnap feltámadott kyriosa, ez a semmiből való teremtés, teremtés a kezdettől. [A hetedik nap pedig] …ugyanaz a nap, amely az Újszövetségben az Úr feltámadásának a napja, a nyugalom napja, a győzelem, az uralkodás, a beteljesedés, a megdicsőülés napja, az imádság napja a mi számunkra, a reménység napja, az Istennél lévő végső nyugalomra és a »nép nyugalmára« való kitekintés napja.”[20]

---

[1] Braselmann, Wolfram: Predigt über Genesis 1,1-4a.26-31a;2,1-4a. 2001.
https://web.archive.org/web/20180214164517/http://www.predigtpreis.de/predigtdatenbank/predigt/article/predigt-ueber-genesis-11-4a26-31a21-4a.html (Megtekintés: 2025. május 13.)

[2] Szűcs Ferenc: Az imago Dei értelmezése a barthi és a Barth utáni teológiában. Károli Gáspár Református Egyetem –  L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2022. 19–20. o.

[3] Frey, Hellmuth: Das Buch der Anfänge. Kapitel 1-11 des ersten Buch Mose. Calwer Verlag, Stuttgart, 1978. 18. o.

[4] Westermann, Claus: Genesis, Kapitel 1–11. Neukircher Verlag, Vluyn, 1976. 214. o.

[5] Braselmann 2001.

[6] Uo.

[7] Szophoklész: Antigoné. Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre. 518. sor
https://mek.oszk.hu/00500/00501/00501.htm (Megtekintés: 2025. május 13.)

[8] Mezősi Miklós: Csodálatos-e ember? Az Antigoné első stasimonja. Studia Litteraria 54. évfolyam (2015) 1–2. szám, 2. o. Vö. „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” (Ratkó József fordítása)

[9] P. Tóth Béla: Teológusok az emberről. Confessio 2. évfolyam (1978) 3. szám, 41–42. o. Vö. Pannenberg, Wolfhart: Was ist der Mensch? Die Antropologie der Gegenwart im Lichte der Theologie. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1962. Magyarul: Pannenberg, Wolfhart: Mi az ember? Korunk antropológiája a teológia fényében. Egyházfórum Kiadó, Budapest, 1998.

[10] Sartre, Jean-Paul: Die Wörter. Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg, 1965. 25. o.

[11] Uo. 181. o.

[12] Bonhoeffer, Dietrich: Schöpfung und Fall. Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, 1989. 88. o. (Dietrich Bonhoeffer Werke 3.)

[13] Vö. Hersch, Jeanne: Das philosophische Stauen. Einblicke in die Geschichte des Denkens. Piper Verlag, München–Zürich, 1981.

[14] „Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt. Õ adta testemet, lelkemet, szememet, fülemet és minden tagomat, értelmemet és minden érzékemet, és ezeket most is fenntartja. Ezért ad nekem ruhát és lábbelit, ételt és italt, házat és gazdagságot, feleséget és gyermeket, szántóföldet, barmot és mindenféle jót. Testemet és életemet naponként mindennel bőven ellátja és táplálja. Megoltalmaz minden veszedelem ellen. Megvéd és megőriz minden gonosztól. És mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok. Mindezért én neki hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozom. Ez így igaz!” (Dr. Luther Márton Kis kátéja. Luther Kiadó, Budapest, 2010. 25–26. o.)

[15] Mann, Thomas: A Buddenbrook ház. Gabo Kiadó, Budapest, 2016. 5. o.

[16] Huber, Wolfgang: Hitkérdések – protestáns szemmel. Luther Kiadó, Budapest, 2021. 57. o.

[17] Schneider-Flume, Gunda: Grundkurs Dogmatik. Nachdenken über Gottes Geschichte. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2008. 310–312. o.

[18] Karasszon István: Az Ószövetség teológiai üzenete. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021. 35. o.

[19] Schneider-Flume 2013, 312–313. o.

[20] Bonhoeffer 1989, 17. ill. 49. o.

Angyal-Cseke Csaba