Az egyháztörténetben időről-időre születnek olyan dokumentumok, amelyek jóval túlmutatnak saját korukon. Ezek a szövegek nem csupán a pillanatnyi helyzetre reagálnak, hanem megpróbálják felmutatni az evangélium örök fényét egy válságos korszakban, és irányt mutatni a jövőre nézve. Ilyennek tekinthetjük az idén 40 éves „Testvéri szót”, amelyet 1985-ben írtak, és 1986-ban publikáltak a Magyarországi Evangélikus Egyházban.
A dokumentum különlegessége több szempontból nyilvánvaló. Először is, a késői Kádár-korszak viszonyai között született, amikor a magyarországi egyházak – így az evangélikus egyház is – szoros ellenőrzés alatt álltak, és mozgásterük meglehetősen korlátozott volt. Másodszor, nem hivatalos püspöki körlevélről vagy zsinati határozatról volt szó, hanem egy teológusok és lelkészek által megfogalmazott közös állásfoglalásról, amely az egyház belső megújulását sürgette. Harmadszor pedig, a szöveg olyan kérdéseket érintett – az evangélium elsőbbsége, a diakónia és a társadalmi felelősség, a teológiai gondolkodás pluralizmusa, a gyülekezeti élet krízise –, amelyek a mai napig aktuálisnak bizonyulnak.
A 2025-ös olvasó számára a kérdés így fogalmazható meg: vajon a „Testvéri szó” valóban korszakos dokumentum volt, amely prófétai erővel mutatott előre, vagy inkább egy idealista kiáltvány, amelyet az idő és a történelmi fordulatok elsodortak? A következőkben e kérdés megválaszolására törekszünk, először bemutatjuk a dokumentum történeti kontextusát, majd keletkezésének körülményeit, végül részletesen elemezzük tartalmát és mai relevanciáját.
A magyarországi evangélikus egyház helyzete a nyolcvanas években
A „Testvéri szó” születésének megértéséhez nélkülözhetetlen a magyarországi társadalom és egyházak helyzetének áttekintése a nyolcvanas évek közepén. Ez az időszak a Kádár-rendszer „késői konszolidációjának” korszaka volt. A nyílt diktatúra és a politikai terror évtizedei után a hatalom igyekezett valamiféle társadalmi békét fenntartani, cserébe azonban szigorúan ellenőrizte az intézményeket, így az egyházakat is.
A nyolcvanas évek Magyarországa a gazdasági válság, az eladósodás és a társadalmi kiábrándultság légkörében élt. A rendszer ideológiai szempontból egyre kevésbé volt meggyőző, ugyanakkor a politikai pluralizmus lehetősége még nem nyílt meg. Az állambiztonság szoros figyelemmel kísérte az egyházak életét, a püspökök kinevezése és az egyházi intézmények működése állami engedélyhez kötődött. A vallásszabadság formálisan létezett, ám gyakorlatilag súlyosan korlátozott volt.
A Magyarországi Evangélikus Egyház mindig is a történelmi protestáns felekezetek közé tartozott, de szüntelen kisebbségben élt. A nyolcvanas években a gyülekezetek létszáma csökkent, sok helyen elöregedett, a fiatalok körében a vallásosság gyengült. Az egyházi intézmények közül csak kevés maradhatott fenn, az oktatási és diakóniai tevékenység jelentősen korlátozott, ellehetetlenített volt.
Az egyház vezetése erősen kompromisszumos magatartást folytatott. A püspökök és egyházi hivatalok gyakran igyekeztek a politikai hatalom, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elvárásainak megfelelni, nehogy veszélybe sodorják a gyülekezetek működését. Ez a magatartás sok lelkész és teológus számára bénítólag hatott. Úgy érezték, hogy az egyház elveszítette prófétai hangját, és pusztán adminisztratív keretek között vegetál.
A korszakban erőteljes volt a szekularizáció, a hívek közömbössége, a vallás társadalmi perifériára szorulása. Az igehirdetés sokszor formalitássá vált, a teológiai képzés pedig az állami cenzúra és az öncenzúra miatt nem tudott szabadon fejlődni. A diakóniai teológia – a szolgálat, a szociális munka fontosságának hangsúlyozása – központi témává vált, de sokan attól tartottak, hogy ez elhomályosítja az evangélium elsődleges üzenetét.
Ebben a közegben született meg a Testvéri szó: egy olyan kör teológiai kiáltványa, amely őszintén szembenézett az egyház krízisével, és sürgette a megújulást.
A dokumentum
A „Testvéri szó” keletkezésének története önmagában is jelzi, mennyire feszült volt a helyzet akkoriban az evangélikus egyházban. A dokumentumot nem hivatalos zsinati határozatként vagy püspöki körlevélként bocsátották ki, hanem egy teológusokból, lelkészekből és világi értelmiségiekből álló csoport közös munkájaként.
A szerzők szándéka az volt, hogy testvéri szóval forduljanak egyházuk tagjaihoz – innen a cím. Nem politikai kiáltványt kívántak megfogalmazni, hanem teológiai és lelkipásztori állásfoglalást. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a sorok között ott húzódott az állami-egyházi kompromisszumokkal szembeni kritika, valamint a szabadabb, hitelesebb egyházi élet iránti vágy.
A szöveg több fő kérdéskört érintett:
- Az evangélium elsőbbsége. – A szerzők hangsúlyozták, hogy minden tevékenység, így a diakónia is, csak az evangélium hirdetéséből fakadhat.
- A gyülekezeti élet válsága. – Aggodalommal írtak a hívek közömbösségéről, a hitbeli tudás hiányáról és a lelkipásztorok túlterheltségéről.
- A teológiai pluralizmus és nyitottság. – Sürgették, hogy a magyar teológia kapcsolódjon nemzetközi diskurzusokhoz, és merjen kérdéseket feltenni.
- A társadalmi felelősség. – A dokumentum szelíden, de világosan utalt arra, hogy az egyháznak nem szabad elzárkóznia a közélet problémáitól.
A „Testvéri szó” 1986-ban jelent meg, nem hivatalos csatornákon keresztül, hanem egyházi lapokban és szűk körben terjesztve. A hivatalos egyházi vezetés nem lelkesedett érte. Bár nyílt elítélésére nem került sor, igyekeztek marginalizálni a terjedést. Mindazonáltal a szöveg hatása jelentős volt, sok fiatal teológus és lelkész számára inspirációt jelentett, hogy az evangélium szabadságát és az egyház megújulását nyíltan meg lehet fogalmazni még a diktatúra éveiben is.
A „Testvéri szó” rövid terjedelmű, de súlyos tartalmú irat. Megfogalmazásában egyszerre érezhető a lutheri örökség, a bibliai alapvetés és a késő szocialista korszak sajátos kontextusa. A szöveget olvasva világosan kirajzolódik néhány kulcstéma, amelyek mindmáig vitathatatlanul fontos kérdések az evangélikus egyház számára.
A dokumentum legfontosabb teológiai tétele, hogy az evangélium áll minden egyházi szolgálat középpontjában. A szerzők hangsúlyozzák: a diakónia, az oktatás, a kulturális vagy társadalmi szerepvállalás mind másodlagos, ha nem az evangélium hirdetéséből fakad. Ez a gondolat kettős célt szolgált. Egyfelől emlékeztetni kívánta az egyházat arra, hogy identitása nem az intézményi fennmaradásból vagy az állammal való kompromisszumokból fakad, hanem a Krisztusban kapott küldetésből. Másfelől azonban rejtett kritika is megfogalmazódott ebben: a nyolcvanas évek evangélikus egyházát sokan éppen azért látták válságban, mert túlzottan alkalmazkodott a politikai környezethez a diakóniai teológia által, és így veszélybe került az evangélium tiszta hirdetése.
A ’60-as és ’80-as évek között az evangélikus teológiában – nemcsak Magyarországon, hanem világszerte – erősen előtérbe került a diakónia, azaz a szociális felelősség hangsúlyozása. A magyar kontextusban ez részben válasz volt a társadalmi szükségletekre, részben pedig egyfajta „biztonságos” szolgálati terület, amelyet az államhatalom is elfogadhatónak talált. A „Testvéri szó” szerzői ugyanakkor figyelmeztettek: ha a diakónia elszakad az evangéliumtól, könnyen pusztán humanitárius tevékenységgé silányulhat, és az egyház lényegét veszítheti el ezzel. Nem a diakónia jelentőségét tagadták, hanem azt hangsúlyozták, hogy a szeretetszolgálat csak akkor hiteles, ha szervesen kapcsolódik az igehirdetéshez és a szentségek szolgálatához.
A dokumentum érzékenyen reagált a gyülekezeti élet problémáira. A szerzők aggodalommal írtak a fiatalok eltávolodásáról, a hitbeli ismeretek hiányáról, a közösségi élet elsivárosodásáról. Külön kiemelték a lelkipásztorok túlterheltségét és magányát, valamint azt, hogy sok helyen a gyülekezetek inkább adminisztratív egységekké váltak, mint élő közösségekké.
A diagnózis mögött ott húzódik a kérdés: hogyan lehet egy üldözött, társadalmilag perifériára szorított egyházban mégis erőteljes, evangéliumi közösséget építeni? A „Testvéri szó” erre a kérdésre nem adott részletes gyakorlati útmutatót, de az irányt világosan kijelölte, vissza kell térni az evangéliumhoz, és abból kell építkeznie minden közösségi formának.
Külön figyelmet érdemel a dokumentum nyitottsága a teológiai párbeszédre. A szerzők megfogalmazták, hogy szükség van arra, hogy a magyar evangélikus teológia kapcsolódjon a nemzetközi diskurzushoz, és ne szigetelődjön el. Ez a gondolat 1985-ben bátor kijelentésnek számított. A politikai rendszer ugyanis igyekezett korlátozni a külföldi kapcsolatok lehetőségeit, s a teológiai gondolkodás is nagyrészt belső, izolált keretek között zajlott. A „Testvéri szó” ezzel szemben az evangélikus identitást nem bezárkózásként, hanem nyitottságként értelmezte.
Noha a szöveg nem fogalmazott meg direkt politikai állásfoglalásokat, mégis világos, hogy a társadalmi felelősség hangsúlyozása rejtett bírálat volt az egyház hivatalos vezetésével szemben. A szerzők szerint az evangélikusoknak nem szabad elfordulniuk a társadalom problémáitól, az evangélium fényében kell megszólalniuk az igazságtalanság, elnyomás és szenvedés ügyében.
Ez a kijelentés 1985-ben kockázatos volt, hiszen a hatalom minden efféle megnyilatkozást gyanakvással figyelt. Éppen ezért prófétai bátorságként értékelhető, hogy a „Testvéri szó” megfogalmazói nem kerülték meg a kérdést, hanem finom, de világos jelzést adtak, az egyháznak van mondanivalója a társadalom egészének is.
A „Testvéri szó” kortárs fogadtatása (1986–1989)
A dokumentum fogadtatása a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalos vezetésében meglehetősen hűvös volt. A püspöki kar és az ÁEH nem kívánta nyíltan elítélni, de nem is karolta fel. A hallgatás és a marginalizálás stratégiáját választották. Ez részben érthető volt. A püspökök tisztában voltak azzal, hogy bármiféle kritikus megnyilvánulás veszélybe sodorhatja az egyház intézményeit, vagy kiválthatja az államhatalom retorzióját. Ugyanakkor a fiatal lelkészek és teológusok szemében ez a hozzáállás gyávaságnak tűnt, amely éppen az evangélium prófétai erejét tagadta. Ezen a feszült helyzeten Nagy Gyula püspök, az Evangélikus Életben megjelent, kritikája se segített, amely írásban nem is nevezi nevén a dokumentumot. Káldy Zoltán ekkor már beteg, így reagálni egyáltalán nem volt képes, (ahogy erről id. Benczúr László naplója is tanuskodik).
A rendszer számára a „Testvéri szó” veszélyes jelzés volt, amely azt mutatta, hogy az egyházon belül léteznek kritikus, autonóm hangok, amelyek nem hajlandók teljes mértékben igazodni a hatalom narratívájához.
A gyülekezeti tagok körében vegyes fogadtatása volt a dokumentumnak. Sok laikus hívő számára a teológiai nyelvezet nehezen volt érthető, de akik eljutottak a lényeghez, azok megerősítést éreztek. Végre valaki kimondja azt, amit sokan gondolnak – hogy az egyház válságban van, és megújulásra van szükség. Voltak azonban olyanok is, akik túl radikálisnak vagy feleslegesen provokatívnak tartották a kiáltványt.[1] Számukra az volt a fontos, hogy az egyház – bármilyen kompromisszumok árán is – fennmaradjon, és elkerülje a nyílt konfliktust a hatalommal.
Bár a „Testvéri szó” nem vált széles körben ismertté a nyilvánosság előtt, mégis jelentős hatást gyakorolt az egyház belső életére. Több fiatal teológus és lelkész számára inspirációt jelentett, azt mutatta, hogy a prófétai hang nem némult el teljesen, és van remény a megújulásra. E hatás a rendszerváltás után vált igazán láthatóvá, amikor a „Testvéri szó” újra előkerült, és sokan úgy értékelték, hogy ez volt a nyolcvanas évek evangélikus reformmozgalmának egyik legfontosabb dokumentuma.
A rendszerváltás utáni újraértékelés
A rendszerváltás (1989–1990) után a Testvéri szó új fényt kapott. A politikai kényszerpályák megszűnésével sokan visszanyúltak a dokumentumhoz, mint a magyar evangélikusság egyik fontos „ellenzéki” hangjához a késői Kádár-korban. Bár nem politikai manifesztumnak íródott, mégis a szellemi ellenállás dokumentumaként vált ismertté. A kilencvenes évek elején a Magyarországi Evangélikus Egyház igyekezett újraszervezni intézményeit. Iskolák, szeretetszolgálatok, teológiai kapcsolatok újjáépítése történt. A Testvéri szó által hangsúlyozott kérdések – az evangélium elsőbbsége, a diakónia és a gyülekezeti élet megújítása – mind napirendre kerültek.
Ugyanakkor a rendszerváltás utáni pluralizmus és a piaci viszonyok újfajta kihívásokat is hoztak. Az egyház sokszor küszködött azzal, hogyan illessze be a Testvéri szó által megálmodott prófétai szerepet a demokratikus, de egyre inkább szekularizálódó társadalomba.
A dokumentum egyik fő üzenete az volt, hogy minden szolgálat az evangélium hirdetéséből kell, hogy fakadjon. A mai evangélikus törvénykönyvben világosan látszik ennek intézményes megfogalmazása, az egyház önazonosságát az igehirdetésre és a szentségek kiszolgáltatására építi. A preambulum és a küldetésnyilatkozat is kiemeli, hogy az egyház „nem e világhoz igazodik, de keresi Isten akaratát e világban”. Ez szinte szó szerinti folytatása annak a gondolatnak, amelyet a Testvéri szó 1985-ben felmutatott.
A Testvéri szó óvatosságra intett: a diakónia nem válhat pusztán szociális munkává, hanem mindig evangéliumi gyökerű kell, hogy legyen. A mai törvénykönyvben látjuk ennek kettős valóságát. Egyrészt a diakóniai intézmények szigorú jogi keretek között működnek, és állami feladatokat is ellátnak (szociális, gyermekvédelmi, egészségügyi szolgáltatások). Másrészt azonban a szabályozás kimondja, hogy a lelkigondozás és az evangélikus szellemiség nélkülözhetetlen része minden szolgálatnak. Ez azt jelzi, hogy a Testvéri szó figyelmeztetése nem veszett el, a jogi és szociális keretek között az egyház igyekezett megőrizni a lelki dimenziót is. Ugyanakkor sosem árt emlékeztetni magunkat, ebben a jól szabályozott környezetben is, az evangélium elsőségére.
A dokumentum aggodalommal figyelte a gyülekezeti közösségek elsorvadását. A mai törvénykönyv részletes szabályozást tartalmaz a gyülekezeti szeretetszolgálatról (presbitérium által szervezett diakóniai bizottság, önkéntesek képzése), a konfirmációról és ifjúsági munkáról, valamint a lelkészi munkaközösségekről és továbbképzésről. Ez a struktúra arra utal, hogy az egyház tudatosan reagált a korábbi hiányokra. Ma már intézményesített formában támogatja a közösségi élet és a lelkipásztori utánpótlás megerősítését, még akkor is, ha bőven van még tennivalója az egyháznak ezen a területen. Nem beszélve azokról az újkori problémákról és jelenségekről, amik a rendszerváltás óta, a még inkább elvilágiasodott gyülekezeteinkben érik az egyházat és a lelkészeket.
A Testvéri szó egyik legprogresszívebb pontja a teológiai nyitottság igénye volt. A mai törvénykönyvben ennek lenyomata az Evangélikus Hittudományi Egyetem státusza: a teológia tudományos művelése, doktori képzés és habilitáció biztosítása, valamint a világi munkatársak képzése. Ez jelzi, hogy az evangélikus teológia ma már teljes jogú része a felsőoktatásnak és nemzetközi szinten is integrált. A Testvéri szó víziója tehát intézményesült.
Persze a pozitív, megvalósult hatások és kezdeményezések mellett vannak olyan elemei is a dokumentumnak, amik töredékesen, hiányosan, vagy egyáltalán nem valósultak meg, a mainapig sem. Ilyen mindenekelőtt az evangélium elsőbbsége. Bár formálisan minden intézmény és szabályozás erre hivatkozik, a gyakorlatban sokszor a gazdasági fenntarthatóság vagy az állami támogatásokhoz való igazodás erősebben érvényesül. A társadalmi felelősség vállalás is hasonló helyzetben van, hiszen az egyház jelen van a közéletben, de prófétai hangja sokszor gyengébb, mint amit a Testvéri szó szerzői megálmodtak.
A dokumentum által hangsúlyozott „élő közösségi hit” sok helyen ma is kihívás. A gyülekezetek elöregedése, a fiatalok távolmaradása továbbra is probléma. A prófétai hang ma inkább intézményes keretek között, visszafogott formában hallható, míg a Testvéri szó sokkal közvetlenebb és radikálisabb nyelvezettel fordult az egyházhoz.
Összegzés
A Testvéri szó 1986-ban még marginálisnak tűnő, szamizdat-jellegű dokumentum volt, amelyet a hivatalos egyházi vezetés inkább zavaró tényezőként érzékelt. 2025-ből visszatekintve azonban világossá vált, hogy sok tekintetben prófétai szöveg volt. Előre jelezte, tematizálta azokat a kérdéseket, amelyek a rendszerváltás után, részben a mai napig meghatározzák a Magyarországi Evangélikus Egyház életét.
Az egyház mai törvénykönyve több ponton bizonyítja, hogy a Testvéri szó öröksége beépült az intézményes struktúrába. A diakónia és az evangélium kapcsolata, helyes relációja, a gyülekezeti élet tudatos ápolása, a teológiai oktatás és a társadalmi felelősségvállalás mind olyan területek, ahol a dokumentum üzenete beteljesedett. Mégis, a legmélyebb kérdés ma is ugyanaz, mint 1985-ben: vajon az evangélikus egyház képes-e megőrizni és felmutatni Krisztus evangéliumának elsőbbségét egy szekularizált, globalizált és gyakran közömbös világban? A Testvéri szó arra emlékeztet minket, hogy az egyház megújulása sohasem pusztán intézményi reform kérdése, hanem mindenekelőtt hitből fakadó engedelmesség és szeretet.
Szikra Benedek
[1] „1987. május 4. hétfő
Scholz, Weltler és Rőzse jött el a homiletikai munkaközösségre. A hétfői LKM “csendesnap” felől kérdem véleményüket. Nem azért hallgattak, mert 30 évig elszoktatták a véleménynyílvánítástól – mondom Benczének. Az esperesek nem vetették fel a véleményünket kihívó kérdéseket. Káldy püspöki működését kárhoztatják. A Szentlélek tüzének oltogatásában működött közre. Hamis képet adtunk magunkról külföld számára. ALVSZ naggyülés tüzijáték volt – mondom. Nem lehet mindent Káldy nyakába varrni. Nem volt bennünk fantázia. A Testvéri Szónak is ez a hibája. A saját katechetikai tevékenységem is fantázia hiány miatt mondott csődöt, amikor abbahagytam a vázlatok készítését.”
– Benczúr László naplója 1987 (kézirat) –
Bibliográfia
Testvéri szó a Magyarországi Evangélikus Egyház minden tagjához című irat több alkalommal is megjelent nyomtatásban: Erős vár 1986/3.; Evangélikus Élet (EvÉl) 1989.11.12., Keresztyén Igazság (KerIg) 1989/4.: 21-23.
A Testvéri szó aláírói: Bence Imre, Botta István, Csepregi Zsuzsa, Dóka Zoltán, Dóka Zoltánné, ifj. Fasang Árpád, dr. Frenkl Róbert, Gadó György, dr. Gadó Pál, Ittzés Gábor, Ittzés Nóra, Kendeh György, dr. Koczor Miklós, Koczor Zoltán, Rőzse István, Thurnay Béla, Virágh Szabolcs, Zászkaliczky Pál, Zászkaliczky Péter.
Dr. Nagy Gyula: Pünkösdi gondolatok az egyház megújulásáról in: EvÉl 1986.05.18.
Ifj. Zászkaliczky Pál: Az egyházvezetés szerepe a Testvéri szó egyházunkra gyakorolt hatásának alakulásában (2006. június) https://ordass.hu/load_doc.php?cat=ETT&doc=57
Frenkl Róbert: Tíz éves a Testvéri Szó. Credo. 2. szám, 1996. 66-71. o.
Benczúr László: Napló 1987. kézirat.
Keresztény Szabadság 
Hozzászólás