Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
A szent harmadnap öröme
A Húsvét nem pusztán egy ünnep a naptár lapjain, hanem a kereszténység szívének és középpontjának lüktetése. Ez a nap a golgotai áldozat igazolása, a nagypénteki „elvégeztetett” isteni pecsétje, amely nem a halál végéről, hanem az élet teljességéről beszél. Húsvét a feltámadás, az új teremtés hajnalhasadása, amikor az élet diadalmasan szétfeszíti a sír szorítását, és Krisztus királyi dicsőségben ragyog fel. Ha nagypéntek a kereszt gyászának és a bűn komolyságának mélysége, akkor Húsvét a megváltás fényességének beteljesedése, amely minden emberi kételyt és gyászt az öröm hajnalfényére cserél.
A feltámadás a keresztény hit sarokköve. Pál apostol is kijelenti: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). Húsvét tehát nem csupán egy esemény az üdvtörténetben, hanem maga az élet forrása, amely minden keresztény reménységének alapja. Ha Krisztus feltámadt – és valóban feltámadt! –, akkor a halál sem tarthat fogva senkit, aki őbenne hisz. A feltámadás nem misztikus metafora, nem költői kép, hanem történelmi valóság és teológiai szükségszerűség. Mert ha a halál lett volna az utolsó szó, akkor a bűn és a szenvedés uralma megmásíthatatlan pecsétként zárná le az emberiség történelmét. Ám Krisztus győzelme a halál felett minden földi reménytelenséget szétszaggat, és a mulandóság helyére az örökkévalóság tündöklését helyezi. Teológiai szükségszerűség ez, mert ha Jézus nem hall meg igazán, ha halála csak látszat, akkor győzelme is az. Jézus Krisztus meghalt a kereszten, mert meg kellett halnia azért, hogy legyőzhesse a halált, hogy legyőzze az ősbűn óta húzódó legnagyobb terhet, ami a teremtett emberre ráborulhat.
Ezért Húsvét nem pusztán személyes belső öröm, hanem küldetés. Az üres sír híre nem maradhat néma, nem lehet elrejteni, nem lehet pusztán magánüggyé silányítani. A feltámadás ténye követeli, hogy szóljunk róla, hirdessük a világ minden szegletében, hogy minden nép, minden ember meghallhassa: Krisztus legyőzte a halált!
Húsvéthétfő az ünnep második napja, amikor az evangélium már nemcsak a sírnál hangzik el, hanem elindul a világba. Ez az a nap, amely a feltámadás bizonyosságának terjesztésére hív. Az első tanúk, az asszonyok, akik a sírnál találkoztak az angyallal, nem hallgattak. Futottak, hogy elmondják a tanítványoknak a jó hírt. Az emmausi tanítványok, akik megtapasztalták a Feltámadott jelenlétét, nem maradhattak egyhelyben, hanem azonnal visszatértek Jeruzsálembe.Az egyház minden egyes tagja része ennek a küldetésnek. Aki hisz a feltámadásban, annak élete nem maradhat ugyanolyan. A húsvéti hit mindig mozgásba lendít, mindig új utakra indít, mindig arra késztet, hogy Krisztust ismerő és ismeretlen emberek elé vigyük az örömüzenetet.
A mai kor sötétsége sem homályosíthatja el a húsvéti fényt. A világ tele van félelmekkel, gyásszal, pusztulással, de a feltámadás evangéliuma ezek felett áll. A keresztény embernek nem szabad engednie a kétségbeesés hangjának, mert a mi hitünk az élő Krisztusba vetett hit. És ha Ő él, akkor minden más csak múlandó árnyék.
Húsvét azt üzeni: nincs olyan mélység, amelyből Krisztus ne tudna kiemelni. Nincs olyan bűn, amelyre ne volna bocsánat. Nincs olyan gyász, amelyet ne enyhítene az örök élet reménysége. És nincs olyan halál, amely felett ne diadalmaskodna Krisztus győzelme. Az óegyházi tradícióban a húsvéti időszak szent idő volt, amely a feltámadás valóságának mélyebb megértését szolgálta. Az evangéliumban és az epistolákban egyaránt azt látjuk, hogy az apostolok és az első keresztény közösségek nem csupán emlékeztek Krisztus feltámadására, hanem annak erejében és igazságában éltek. A húsvéti igehirdetés nem csupán a múlt dicsőségének visszhangja, hanem egy diadalmas menet kezdete, amely az idők végezetéig tart. Mert ahol az evangélium hirdettetik, ott Krisztus feltámadásának ereje működik, ott az élet diadala mindig túlharsogja a halál némaságát.
A történet megértése
Az emmausi tanítványok története a feltámadás utáni legmegrendítőbb és legbeszédesebb jelenetek egyike, amelyben a gyász és a bizonytalanság az élő Krisztus világosságában átalakul. Lukács evangéliumának sajátos része ez, amely nem található meg a szinoptikus hagyomány más forrásaiban, és éppen ez a különállóság adja sajátos mélységét. Egyes bibliatudósok szerint ez lehet a legrégebbi feltámadási beszámoló, s ha ezt nem is állíthatjuk teljes bizonyossággal, az kétségtelen, hogy a legkorábbi keresztyén közösség hitbéli tapasztalatainak egyik legmegragadóbb lenyomatát hordozza.
Az őskeresztyén közösség számára Jézus halála egyfajta kognitív disszonanciát idézhetett elő – ahogyan Gerd Theissen teológus is utal rá –, hiszen a kereszt kudarcnak tűnhetett a Messiásról alkotott várakozásaik fényében. Hogyan lehet a szenvedő és keresztre feszített Krisztus az a győzedelmes Király, akit vártak? Az emmausi történet éppen ezt a konfliktust oldja fel, hiszen itt egy sajátos narratívában jelenik meg a Feltámadott, aki végérvényesen diadalmaskodik a halál és a kétség felett.
A történet egy bizonyos „Emmaus” felé tartó úton játszódik, amelynek pontos helye bizonytalan. A szöveg szerint Jeruzsálemtől “hatvan futamnyira” található, ami körülbelül 11 kilométert jelent. Az evangéliumi beszámoló szerint két tanítvány – egyikük Kleopás – halad ezen az úton, azonban a másik személy neve rejtve marad. Egyes vélekedések szerint Kleopás Jézus atyjának testvére lehetett, akinek fia, Simeon később a jeruzsálemi gyülekezet püspöke lett.[1] Ám a lényeg nem az, hogy kik ők, hanem az, hogy mit élnek át ezen az úton.
Ez az út nem pusztán egy földrajzi távolság leküzdése, hanem egy lelki út is: a reményvesztettségből a hit bizonyosságába vezető út. Mert ezek a tanítványok csalódottak, szívük nehéz, lelkükben még ott sötétlik a nagypéntek árnya. Nem csoda hát, hogy amikor Jézus melléjük szegődik, nem ismerik fel őt. Lukács így írja: „látásukat mintha visszatartotta volna valami, nem ismerték fel őt.” Ez a görögben szenvedő igealakkal szerepel. Vajon mi ez a titokzatos akadály? Talán a bánat, amely elhomályosítja látásukat? Talán az, hogy nem is számítanak a feltámadásra, hiszen hitük még a kereszt botrányába merevedett? Az igazság az, hogy a történetnek ezen a pontján még nem érthető ez az akadályoztatás.
A vándor viszont nem ismeretlen, a bibliai szerző néven nevezi őt, mi igeolvasók és hallgatók tudjuk ki ő, de akik mellé odaszegődik, azok nem tudják. Nem leplezi le magát elöttük, hanem először kérdez. Hagyja, hogy a tanítványok kiöntsék szívüket, elmondják fájdalmukat és csalódottságukat. A két tanítvány az út során élénk beszélgetésbe merül, próbálják feldolgozni mindazt, ami Jeruzsálemben történt. Jézus halála nem csupán egy szeretett mester elvesztését jelentette számukra, hanem mélyebb teológiai és politikai csalódást is. Remélték, hogy ő fogja „megváltani Izráelt”, azaz megszabadítja népét az idegen uralom alól, helyreállítja Isten országát. Messiás-képükben a politikai szabadító alakja keveredett a prófétai szereppel, amely az ószövetségi ígéretek beteljesedésére vonatkozott.
A kereszt ennek a reménységnek radikális cáfolata volt. Hogyan lehetne Isten küldötte egy gyalázatos kivégzés áldozata? Hogyan lehetne a győztes Király az, aki a legsúlyosabb vereséget szenvedte el? A tanítványok gondolkodásában még mindig ott kísért az a félreértés, amely végig kísérte Jézus földi működését: az emberek többsége nem értette, hogy az Isten országa nem külső hatalom, hanem belső újjáteremtés, nem politikai diadal, hanem a szív és az élet újjászületése.
Jézus, aki hozzájuk szegődik, nem fedi fel azonnal kilétét. Úgy kérdez, mintha semmit sem tudna az eseményekről. Ez a pedagógiai módszer mélységes bölcsességről, lelkigondozói attitűdről tanúskodik: hagyja, hogy a tanítványok maguk mondják ki kétségeiket és tévedéseiket, hiszen csak így vezethetők el a valódi felismeréshez. A bánat és a csalódottság olyannyira beborítja elméjüket, hogy még az asszonyok híradása sem képes áttörni a kétely sötétségét. Az üres sír ténye még nem elég számukra: „Ehhez Jézust kellene látni.”[2] Milyen ironikus, hogy pont a látásuk van valamilyen módon visszatartatva és ezért a velük együtt gyalogló feltámadott Jézust sem látják meg. Még így se hisznek, hogy ott van.
Jézus nem azonnali kinyilatkoztatással fedi fel magát, hanem az Írásokhoz fordul. „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!”– korholja őket. A Feltámadott nem saját személyével bizonyítja önmagát, hanem a Szentírás szavain keresztül világítja meg, hogy „nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” Ez a mozzanat rendkívül jelentős. A feltámadás nem légüres térben történt, hanem az isteni üdvterv beteljesedéseként. Az ószövetségi próféták már előre jelezték a Szenvedő Szolga alakját, aki bűneinkért meghal, de az Úr mégis megdicsőíti. E megértés az őskeresztyén közösség hitében gyökerezik: a feltámadás világosságában nyert új értelmet az Írás egésze, amely ettől fogva Jézusra vonatkoztatva nyerte el végső beteljesedését. Ézsaiás próféta könyve döntő szerepet játszott ebben. Különösen a Szenvedő Szolgáról szóló rész (Ézs 53) vált kulcsfontosságúvá, ahogyan ezt az etióp udvari főember (kincstárnok) története is igazolja (ApCsel 8,28–35). Lukács evangéliuma szerint Jézus földi működésének sorsdöntő fordulópontjain rendre ézsaiási próféciák teljesednek be. A tanítványok csak akkor érthetik meg a feltámadás valódi jelentőségét, ha elhagyják saját, emberi elgondolásaikat, és helyette Isten Igéjére hallgatnak.
Ahogyan betérnek a faluba, a vándor úgy tesz, mintha tovább akarna menni. De a tanítványok marasztalják. “Maradj velünk, mert esteledik!” – kérlelik. Jézus elfogadja a hívást, belép a házba, és asztalhoz ül a tanítványokkal. Ezzel a jelenettel egy visszatérő motívum éri el csúcspontját Lukács evangéliumában: a vándorló Emberfia, akinek „nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9,58), mégis újra és újra közösséget vállal az emberekkel, különösen a bűnösökkel, és velük étkezik. Így itt is az asztalnál következik be a fordulat: Jézus, bár vendégként érkezett, mégis ő lesz a házigazda. Kezébe veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri, és a tanítványoknak adja – ekkor megnyílik a szemük, és felismerik őt. De abban a pillanatban el is tűnik előlük.
De vajon hogyan, miről ismerték fel? A tanítványok később maguk adnak erre választ: „a kenyér megtöréséről” (Lk 24,35). Lukács másutt is hangsúlyozza ezt a cselekedetet, mint a keresztény közösség egyik legfontosabb jellemzőjét (Lk 9,16; 22,19; ApCsel 2,46; 20,7; 27,35). De mi volt ebben oly különleges? Talán az áldás módja vagy a gesztus ismerőssége? Ismét az evangélium ad választ: Jézus az utolsó vacsorán arról beszélt, hogy ő az, aki felszolgál a tanítványoknak, miközben ők az asztalnál ülnek (Lk 22,24–27). Itt, az emmausi házban sem ő eszik, hanem megtöri a kenyeret és odaadja nekik. A tanítványok e szolgálatban ismerik fel a Feltámadottat, mert éppen ez az, ami Jézus lényegét kifejezi: az önátadás, Isten teremtményeiért való teljes önátadás.
Ez a történet az őskeresztyén gyülekezet hitét tükrözi: az úrvacsora a kenyér megtörésével a Feltámadottal való találkozás kiváltságos helye. Az emmausi vacsora így válik az úrvacsorai közösség mélyebb megértésének jelképévé: nem csupán visszatekintés Jézus halálára, hanem élő kapcsolat a Feltámadott, élő Krisztussal. A tanítványok visszatekintve már értik, hogy Jézus nemcsak a kenyér megtörésében nyilatkoztatta ki magát, hanem korábban is, amikor az Írásokat magyarázta nekik. Szavaival már ott, az úton is lángra lobbantotta szívüket, ahogyan a Szentlélek tüze megvilágosítja az ember értelmét, hogy felismerje az Írásokban rejlő igazságot. A felismerés tehát két szinten történik: az Írásokban és az úrvacsorában, a hallott és a megtapasztalt igében egyaránt. Így teljesedik be az a felismerés, hogy a Feltámadott valóban él, és hogy benne beteljesedtek az ígéretek. Az emmausi történet tehát nemcsak egy múltbeli eseményről szól, hanem az Egyház mindenkori tapasztalatáról: a Krisztussal való találkozás az Írások és a kenyér megtörése, az úrvacsora által nyer valódi bizonyosságot.
Szabó Lőrinc: Az Árny keze
„Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet. Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergődő magány. „Maradj velem, mert beesteledett!” – Ha így idegen, vedd emberinek, súgja egy hang, s ahogy látó szemem elmereng a régi jeleneten, az emmausin és felejtem magam, a sugár-hídon némán besuhan egy örök Árny: lehetne Buddha is, de itt másképen hívják, és tövis koronázza: én teremtem csupán, mégis mint testvérére néz reám, mint gyermekére, látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedűl vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet. S kezét nyújtja. Mert beesteledett.
A Wisconsin Egyházak Tanácsa (Wisconsin Council of Churches, WCC) egy ökumenikus szervezet, amely 21 keresztény felekezetet köt össze és hoz párbeszédbe egymással. A WCC saját küldetésnyilatkozata szerint elkötelezett a vallásszabadság védelme és a keresztény nacionalizmus növekedésének elutasítása mellett, hangsúlyozva a vallási pluralizmus fontosságát és az állam semlegességét a vallási ügyekben. Ezért is tették közzé nyílt levelüket, amellyel a trumpi adminisztráció eddigi, egyházakat, a kereszténységet érintő rendeletei ellen állnak ki. (A nyílt levél saját fordításban olvasható.)
A vallásszabadságért és a keresztény nacionalizmus ellen
2025. március 11.
Mi, alulírottak, arra kérjük a szövetségi kormányt, hogy védje meg minden ember vallásszabadságát, és határozottan elítéljük a keresztény nacionalizmus térnyerését, a fundamentalista kereszténység, a konzervatív politika és a heves hazafiság veszélyes összefonódását, amely eltorzítja, mit jelent amerikai állampolgárnak és a társadalomban elkötelezett kereszténynek lenni.
A Trump elnök által február 6-án aláírt végrehajtási rendelet egy új „munkacsoportot hozott létre a keresztényellenes előítéletek felszámolására.” Ennek a munkacsoportnak az a feladata, hogy „azonosítson minden törvénytelen keresztényellenes politikát, gyakorlatot vagy magatartást az ügynökség részéről.” Ez a végrehajtási rendelet veszélyezteti az alkotmányban rögzített vallási pluralizmust, és nem a keresztényeket védi, hanem a szövetségi kormányt a keresztény nacionalizmushoz igazítja.
A „Keresztényellenes előítéletek felszámolásáról” szóló végrehajtási rendelettel a szövetségi kormány felhatalmazást és mandátumot adott magának annak meghatározására, hogy mi tekinthető „keresztényellenesnek,” és így arra is, hogy meghatározza, mit jelent az, hogy keresztény. Ennek meghatározására pedig egyedül az egyháznak van mandátuma, nem pedig a szövetségi kormánynak. Ez a végrehajtási rendelet sérti a vallásszabadságot, megrontja az egyház és az állam szétválasztását, és még ellenségesebb környezetet teremt a keresztények és minden olyan polgár számára, aki másként hisz, mint a jelenlegi kormányzat és annak vallási tanácsadói.
Keresztényként Jézus parancsát követjük, hogy szeressük Istent és szeressük egymást. A keresztény nacionalizmus, amely korántsem a keresztények többsége és így nem is nyilatkozhat akként, eltorzítja az evangéliumot, Jézust és a kereszténységet. A hatalom és a megosztás fegyverévé teszi a szeretet és az igazságosság felé irányuló misszió helyett. Amerikai állampolgárokként olyan kormányzati rendszert támogatunk, amely a közjót próbálja a középpontban tartani, védi a vallásszabadságot és mindenkinek a jogait. A keresztény nacionalizmus veszélyes ideológiája azt követeli, hogy a kereszténység egy bizonyos fajtáját részesítse előnyben az állam, és ezt az egyedülálló hitrendszert kényszerítse ki, hogy „jó amerikaivá” válhassunk.
A vallásszabadság védelme érdekében a szövetségi kormánynak nem szabad egy vallási ideológiához igazodnia, hanem tiszteletben kell tartania azt az alkotmányos megbízatást, hogy megvédje a vallási pluralizmus tereit, és biztosítsa, hogy a társadalom minden tagja szabadon gyakorolhassa vallását, vagy ne gyakorolhassa vallását, miközben fenntartja a békét és együtt dolgozik a közjóért.
Felszólítjuk az Egyesült Államok elnökét és minden választott tisztségviselőjét, hogy védjék meg a vallásszabadságot hazánkban, és tartsák tiszteletben az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát.
Hívő szívvel,
Bishop Paul Erickson, Greater Milwaukee Synod ELCA Bishop Anne Edison-Albright, East Central Synod of Wisconsin ELCA Bishop Felix Malpica, La Crosse Area Synod ELCA Bishop Martin Halom, Northwest Synod of Wisconsin ELCA Bishop Katherine Finegan, Northern Great Lakes Synod ELCA Bishop Joy Mortensen-Wiebe, South-Central Synod of Wisconsin ELCA The Rt. Rev. Matthew Gunter, Episcopal Diocese of Wisconsin The Rt. Rev. Rayford Ray, Episcopal Diocese of Northern Michigan Dan Schwerin, Bishop, Northern Illinois-Wisconsin Area United Methodist Church Rev. Jane B. Anderson, United Church of Christ Rev. Rachel Bauman, United Church of Christ Rev. Michael D. Jones, United Church of Christ Rev. Franz Rigert, Wisconsin Conference Minister, United Church of Christ Rev’d Dr. Christian D. Boyd, Stated Clerk, Presbytery of Milwaukee, PC(USA) Rev. Dr. Dave Colby, General Presbyter for Winnebago Presbytery, PC (USA) Rev. Devon M. Reynolds, Executive Presbyter for the John Knox Presbytery, PC(USA) Walt Wiltschek, District Executive Minister, IL/WI District Church of the Brethren Rev. Mindi Welton-Mitchell, Regional Executive Minister, American Baptist Churches of Wisconsin Lynne Smith, OSB, Prioress of Holy Wisdom Monastery, Middleton, WI Fr. Yeprem Kelegian, WI Representative to the Wisconsin Council of Churches, Diocese of the Armenian Church (Eastern) Manuel Ramminger, Co-Founder Ethical Trade Co Rev. Kerri Parker, Executive Director, Wisconsin Council of Churches Rev. Joy Gallmon, D. Ed.Min., Board President, Wisconsin Council of Churches Rev. Valerie Showalter, Board Member, Wisconsin Council of Churches The Rev. Dr. Matthew L. Sauer, Manitowoc Cooperative Ministry, PCUSA/UCC The Rev. Donald M. Fleischman, St. Mark’s Episcopal Church, Milwaukee WI Rev. Nii Addo Abrahams, Board Member, Wisconsin Council of Churches
The. Rev. Jana Troutman-Miller, Saint John’s On The Lake, Milwaukee, Episcopal Rev. Gayle Tucker, Administrative and Communications Associate, Wisconsin Council of Churches Rev. David Simmons, ObJN, St. Matthias Episcopal/First Presbyterian (PCUSA) Rev. Brittany Barkus, PSALM Shared Ministry, Bessemer, MI, ELCA Dr. Craig Nessen, Wartburg Theological Seminary, Dubuque, IA, ELCA Deacon Stephanie Engel, ELCA Mrs. Marlene Sund, ELCA, Sparta, WI Mrs. Vicki L. Schmidt Ms. Dori Arbter, ELCA, Sturgeon Bay, WI Rev. Dara Quinn Clifford, East Central Synod of Wisconsin ELCA, Appleton, WI Ann C. Kvale, English Lutheran Church, ELCA, La Crosse, WI Audrey Lucier, RC, La Crosse, WI Mr. Michael James Schnitzius, Order of Secular Franciscans, ELCA, La Crosse, WI The Rev. Martha Branson Berger, Episcopal Diocese of Wisconsin Pastor Carol Taylor, United Church of Beloit, Congregational Mr. K. Fred Rist, La Crosse Area Synod of Wisconsin ELCA, Alma, WI Ms. Sarah Halstead, Lutheran Social Services of Wisconsin & Upper Michigan, Waupaca, WI Betty Sacia, Holmen Lutheran Church, ELCA, Holmen, WI Mr. John E. Daily, Halfway Creek Lutheran Church, ELCA, Holmen, WI Ruth Poutanen, St Andrew Lutheran Church, ELCA, Wausau, WI Rev. Philip D. Hobson, Salem United Church of Christ, Verona, WI Mrs. Tonya Perry, Bethany Lutheran Church, ELCA, Ishpeming, MI Rev. Douglas Clement, Marshfield: Wesley UMC Rev. Amy Engebose, St Paul Lutheran Church, ELCA, Neenah, WI Rev. Karen Hagen, Presbytery of Milwaukee Rev. Dean W. Simpson, Mt Zion Lutheran Church, ELCA, Hudson, WI Rev. Diane K. Martin, Zion & Lower Coon Valley Lutheran Churches, ELCA, Viroqua & Stoddard, WI Rev. Seth Dietrich, Christ Church Episcopal, Whitefish Bay, WI Dr. Elizabeth Ann Swanick, First United Methodist Church, Evanston, IL Glenn L. Borreson, ELCA Mr. Kendal Mentink, RN Rev. Laura McLeod, Brookfield Congregational UCC, Brookfield, WI Rev. Mark Kvale, English Lutheran Church, ELCA, La Crosse, WI Jason Stanton, First Lutheran Church, ELCA, Onalaska, WI Nancy N. Solberg, ELCA, Holmen, WI Ms. Lori Toso, Holmen Lutheran Church, ELCA Rev. Justin Arnold, English Lutheran Church of Bateman/St. James Trinity Lutheran Church, ELCA, Chippewa Falls, WI/Fall Creek, WI Rev. Don Niederfrank, First Congregational United Church of Christ, Port Washington, WI Rev. Ashley Nolte, Pilgrim United Church of Christ, Grafton, WI Mr. David Ofsdahl, ELCA Margie Fischer, Woodland Lutheran Church, ELCA, Nekoosa, WI Reverend Mary Limbach, St. Simon the Fisherman Episcopal Church, Port Washington, WI Margie Fischer, Woodland Lutheran Church, Nekoosa, WI Mr. Jeff Hoch, Holmen Lutheran Church, Holmen, WI Rev. Dr. Mark W. Bartuschm Our Redeemer Lutheran Church, La Crosse, WI Mother Jane Johnson, Beloved Community, Episcopal-ELCA, Steven’s Point, WI Rev. Emma Sancomb, West Bend, WI Pastor & Mrs. Lee D. Penvose, Emmanual Lutheran Church Elyria, OH Mrs. Joan Mikecz, Ascension Lutheran Church, Waukesha, WI Kevin and Betty Baird, Holmen Lutheran Church, Holmen, WI Rev. Kris Bjerke-Ulliman, St Croix Hospice, Lacrosse, WI The Rev. Gary B. Manning, Trinity Episcopal Church, Wauwatosa, WI Mr. James Yohn, Immanuel Lutheran, Viroqua, WI Rev. Scott Marrese-Wheeler, Oakland Cambridge Presbyterian Church (PCUSA), Cambridge, WI Rev. Staci Marrese-Wheeler, Common Grace, Madison, WI Rev. Barb Girod Rev. Ellen R. Rasmussen, Algoma Blvd UMC, Oshkosh, WI Rev. Kelly Taylor-Schaus, Bethlehem Lutheran Church, Muskego, WI Mrs. Renie Anderson, Green Bay, WI Rev. Phil Haslanger, Christ Presbyterian Church, Madison, WI Rev. Robert Ullman, United Church of Christ Rev. Robert Gross, Green Bay, WI Rev. Jason Mack, Open Doors for Refugees, Madison, WI Rev. Kelly Fowler Our Lord’s UMC, New Berlin, WI John David Bersagel, Journey Lutheran Church, Holmen, WI Pr. Kevan Penvose, Unity Lutheran Church, Milwaukee, WI Mrs. Faith Luzum Fretheim Rev. Leslie Schenk, Plymouth Congregational UCC, Madison, WI Rev. Kay Richter Rev. Dawn Renee Lindberg, Peace Lutheran Church, Tomah, WI Rev. Dale Stohre, Emanuel United Church of Christ, Hales Corners, WI Margaret (Meg)Eiben Hoversten, ELCA, Viroqua, WI Rev. Alyssa Weaver, Westby Coon Prairie Lutheran Church, Westby, WI Rev. Amanda Ellen Schultz, Cashton, WI Rev. Robert C. Hamilton Nathan Johnson, Peace Lutheran Church Tomah, WI Rev. Kris Gorton, Memorial United Church of Christ, Fitchburg, WI Mrs. Susan Woyicki Ettrick Rebecca Meier-Rao, Worker Justice Wisconsin, Madison, WI Rev. Kathryn Thompson, Lutheran Campus Ministry – La Crosse, WI Chaplain Peter C. Capoyianes, SSM Health, Fond du Lac, WI The Rev. Dr. Steve Kuhl, Nativity Evangelical Lutheran Church, Waukatosa, WI Deacon Marian Theresa Wasierski Ms, Hephatha Lutheran Church, Milwaukee, WI The Rev. Molly Doreza, Greater Milwaukee Synod, Milwaukee, WI Rev. Laura Frost St. Mark’s Lutheran Church, Waukesha, WI Mrs. Carolyn Sellers Rizzo, Kingo Lutheran Church, Shorewood, WI Rev. John C. Norquist, Faith Lutheran Church, Cedarburg, WI The Rev. Debra L. Trakel, The Episcopal Church, Milwaukee, WI Rev. Larry Engel, Five Points Lutheran, Richland Center, WI The Rev. Dr. Paula Harris, Grace, Galena, IL Rev. Alexis Twito, Advent Lutheran Church,Cedarburg, WI Rev. Jim McCrea, First Presbyterian Church, Galena, IL Rev. Heidi Borkenhagen, First United Lutheran Church, Sheboygan, WI Rev. John Holm, Evangelical Church in America, Milwaukee, WI Rev. Bruce Cheever, Fox Point Lutheran Church,Fox Point, WI Lisa Lewinski Wegner, Advent Lutheran Church, Cedarburg, WI Mr. Robert E. Erling Hanson, VFP # 102 WARRIOR WRITERS ELCA, Milwaukee, WI Ms. Jo Ellen Pirlott, Christ the Servant Lutheran Church, Waukesha Janet L. Blank, Advent Lutheran Church, Cedarburg, WI Mrs. Pam Ball, Trinity Lutheran Church, La Crosse, WI Rev. Katya Ouchakof, United Church of Christ, Wisconsin Conference Debra Ganser, First United Lutheran Church, Sheboygan, WI Ms. Rosalyn Isbell, Advent Lutheran Church, Cedarburg, WI Rev. Asher O’Callaghan, East Central Synod of Wisconsin, Wausau, WI Ms. Mary Jean Preston, Lakeside Lutheran, Kenosha, WI Rev. Melissa Pagel, Resurrection Lutheran Church, Green Bay, WI Ms Julie A. Starks, Outreach for Hope, Milwaukee, WI Rev. Gerald, Mansholt, Appleton, WI Reverend Libby Howe, Prince of Peace Lutheran Church, La Crescent, MN Denise Retzleff, Campbellsport First UMC, Campbellsport, WI Dr. Beverly Wallace, Lutheran Theological Southern Seminary of Lenoir Rhyne University, Hickory, NC Rev. Janet Eggleston, Galena, IL Dr. Carol Feuerstein, Advent Lutheran Church, Cedarburg, WI Brian Bolling, All Peoples Gathering Lutheran Church, Milwaukee, WI Pastor Martin Wells, St. Mark ELCA, Spokane, WA Rev. Elise Hynek, St James Lutheran Church, Rudyard, MI Ms. Marybeth Ranum, Lutheran, Birmingham, AL Mr. Tyler Rasmussen, Mt Zion Lutheran Church, Wauwatosa, WI Rev. Jeffrey Martinson, ELCA, Wausau, WI Ms. Laura Jo Kantola, Bethel Lutheran Church Ishpeming, MI Debbie Peterik, Journey In Faith Church, Franksville, WI Mr. Jason Poole-Xiong, United in Christ Lutheran Church, Morrisonville, WI Ms. Susan Marie Ernster FSPA, Franciscan Sisters of Perpetual Adoration (Roman Catholic), La Crosse, WI Rev. Wayne Shannon First Congregational UCC, Madison, WI Ms. Linda Weaver, Peace Lutheran Church, Tomah, Wi Ms. Julie Towle Atkinson, Menomonie, WI Ms. Sally Newman, Lutheran Church of the Living Christ, Germantown, WI Mrs. Karen Joan Gosselin, Mount Pleasant Lutheran Church, Racine, WI Mrs. Denise Pearson, First Evangelical Lutheran Church, Warren, PA Gail J. Price, ELCA, Northfield IL Rev. John LaMunyon (ret.), Headwaters Coaching, Woodinville, WA Sister Linda Szocik, Sisters of St. Joseph of the Third Order of St. Francis Leadership, Stevens Point, WI Rev. Will Mowchan, ELCA, Superior, WI Pam Pfaff, All Saints Lutheran Church, Oshkosh, WI Mr. Brian Perry, United Lutheran Church -ELCA, Crystal Falls, MI Ms. Marsha Salo, Calumet, WI Bishop William Tesch, ELCA, Moorhead, MN Mr. Peter M. Engh, Westby Conn Prairie Lutheran Church, Westby, WI Reverend Wendy Wirth-Brock, Sheboygan, WI Reverend Stacy Malzhan, St. John’s Lutheran Church, Green Bay, WI Phylaine Nicholas, West Allis, WI Rev. Ronald W. Duty Ph.D., Holy Trinity Lutheran Church, Minneapolis, MN Rev. Richard Runge, Middleton Community United Church of Christ Middleton, WI Ms Ruby Dow United Methodist, Elroy, WI Teresa O’Donnell-Ebner, Prince of Peace Church, La Crescent MN Rev. Robert Gross, First Congregational UCC, Janesville, WI Mrs. Karen L . Hermansen, Racine, WI Joel Diemer, Lakeview Lutheran Church – ELCA, Madison, WI Mr. Thomas W. VanDenBogart, Advent Lutheran Church, Slinger, WI Bishop Emeritus Dave Brauer-Rieke, ELCA, Portland, OR Dr. Barbara R. Rossing, Lutheran School of Theology Rev. Michele Engh, Immanuel Lutheran Church, Viroqua, WI The Rev. Thomas M. Aitken, ELCA, Lakewood WA Darlene K. Thoresen, Ascension Lutheran, Waukesha, WI Rev. Jane R. Gehler, The Marquardt, Watertown, WI Rev. Dr. James B. Martin-Schramm, Luther College, Decorah, IA Ms. Shanna Marie Bender, Peace Lutheran Church, Tomah, WI Rev. Marian Elizabeth Boyle Rohloff, West Side Moravian Church, Green Bay, WI The Rev. Canon Scott Robert Leannah, Episcopal Diocese of Wisconsin, WI Rev. Kenneth Cutler, Sr, American Baptist Churches of Wisconsin, Milwaukee, WI Chuck & Carmen Gustafson, Christian, La Crosse WI Ms. Susan C. Johnson, Sturgeon Bay, WI Rev. Nicholas Utphall Advent Lutheran of Madison Christian Community, Madison, WI Kim Wahl, Citizen of Vernon County, Westby, WI Ms. Fern Blake, Pasco First Lutheran church, Pasco WA Rev. Lisa Louise Nelson, St Mark’s Lutheran Church, Madison, WI Rev. Christopher Jarrett Ross, First Congregational UCC of Watertown, Watertown, WI Gale Oakes Rev. Neil Deupree, First Congregational UCC, Janesville, WI Mr. Douglas Poland, Covenant Presbyterian Church, Madison, WI Rev. Donna Brown, The Village Church, Milwaukee, WI Rev. Denise Mbise, Trinity Lutheran Church, South Milwaukee, WI Dr. Emma Ledbetter, First Congregational United Church of Christ, La Crosse, WI Rev. Steve Zekoff, United Methodist Church Rev. Michael Goodwin, Memorial Presbyterian Church, Appleton, WI Rev. Dr. Rex Eugene Piercy, Holy Wisdom Monastery, Middleton, WI Kathleen Carole Remund, Bristol Hospice, Madison, WI Rev. Susan Phillips, First Presbyterian Church Ms. Edith-Marie Green, Grace Episcopal Church, Episcopal Diocese of Wisconsin, Madison, WI Ms. Elizabeth Paulson, Ascension Lutheran Church, Green Bay, WI Elizabeth Huwiler, ELCA, Elm Grove, WI Dr. Kathy Hartke, WI United Women in Faith, Elm Grove, WI Rev. Jim Bickel Galilee Lutheran Church, Pewaukee, WI Mrs. Mary Brod, Luther Memorial Church, Madison, WI Mr. Brad Lee Brookins, United Church of Christ, Mt Horeb, WI Rev. Lisa Gail Irwin, Wisconsin Conference United Church of Christ Ms. Beverly Bradford, First Congregational UCC, Waukesha, WI Rev. Susan Leih, North Pointe United Methodist Church, Racine, WI Dr. Peter Wallace Bakken, Advent Lutheran Church, Madison, WI Rev. Robert Giese, Northwest Synod of Wisconsin, Ogema, WI Rev. Sarah Moore-Nokes, Presbyterian Church (USA) Wisconsin Mr. Craig Hanson, UMC, Elroy, WI Pastor Jim Honig, Shepherd of the Bay Lutheran Church, Ellison Bay, WI Loretta & Matthew Brockmeier, St. Paul’s Lutheran Church, Clearwater, FL Rev. Laura Yurs, United Church of Christ Rev. Mallory Yanchus, United Methodist Church, Madison, WI Rev. Glenn Danz, UCC, Greenfield, WI Roy H. Nelson, Retired, Waukesha, WI Rev. Kimberly Stowell, ELCA, Rogersville, WI Pastor Jackie Rose Cook, Christ the King, Delafield, WI Mrs, Nancy Lee Kandler, First Congregational United church of Christ, Appleton, WI Ms. Peggy Laz Recknagel, United Church of Christ Congregational UCC, Waukesha, WI Ms. Shirley Paulson, Ascension Lutheran Church, Green Bay, WI William Louis Kesting Jr, United Church of Christ, Plymouth, Immanuel UCC Rev. Edmond Titus Drewsen III, Middleton Community United Church of Christ, Middleton, WI Rev. Mary Beth Byrne, United Methodist Church, Whitewater, WI Mr. Evan Richards Joanne Weinberg Wauwatosa Presbyterian Church, Wauwatosa, WI Pastor Jen Barnet, WI Conference, United Methodist Church, Eau Claire, WI Mona Van Riper, Lewis Valley & Mindoro Lutheran Churches ELCA, Mindoro, WI Rev. Dan Borchers, BCC, Manitowoc, WI Rev. Andy Twiton, Trinity Lutheran Church Madison, WI Ms. Virginia D. Close, First Congregational UCC, Eau Claire, WI Mrs. Pat Schock, Christian Riverside Church, New York, NY Pam Gardow, United Methodist Church, Altoona, WI Rev. Cindy Warmbier-Meyer, St John Lutheran, De Pere, WI Patty Vanderwaal Lutheran, St Paul, MN Ms. Susan Elias, Christ Lutheran Church, Madison, WI Mrs. Penny Rae Robinson, Fox Valley Unitarian Universalist Fellowship, Appleton, WI Rev. Luke Bocher, United Church of Christ, Whitewater, WI Ms. Anne M. Hartberg, Immanuel Lutheran Church, Viroqua, WI Rev. Carolyn Dugan, American Baptist Churches of WI, Wauwatosa, WI Rev. Ken Pennings, Orchard Ridge United Church of Christ, Madison, WI Mr. Paul John Eggers, Ascension Lutheran, Waukesha, WI Rev. Dr. Kendra Grams, First Presbyterian Church of Hudson, WI Ms Nancy Schanke, East Central Synod of Wisconsin, East Central WI Mr. James D. Moorhead, Trinity Lutheran Church, Sparta, WI Mrs. Barbara I. Moorhead, Trinity Lutheran Church, Sparta, WI The Rev. Susan K. Ott-Holland, Siena Center, Waterford, WI Rev. Sandra Nuernberg, PC(USA), Madison, WI Ms Suzy Clarkson Holstein, Plymouth, Milwaukee, WI Lindsay Paul Jordan, St. Luke‘s Lutheran, ELCA, Waukesha, WI Marti Anderson, Memorial UCC, Fitchburg, WI Mr. Dick Russo, Holy Wisdom Middleton Ms. Marilyn Paulson, First Presbyterian Church – PCUSA, Winneconne, WI Rev. Matthew Short, Resurrection Lutheran Church, New Berlin, WI Ms. Karen Swartzberg, Whitefish Bay Methodist Church, Milwaukee, WI Mrs. Aida Muniz, Ascension Lutheran Church, Milwaukee, WI Pastor Dan Henderson, Holmen, WI Rev. Carol Barth, Windsor, WI Rev. Crystal Lee, Church of Our Saviour, Fond du Lac, WI Ms. Marilee Backstrand, Trinity Episcopal Church/St. Andrew’s Episcopal Church, Platteville/Monroe, WI Rev. Kate Mackey, Orchard Ridge UCC, Madison, WI Rev. John Clasen Appleton, WI Patty Koplitz, Our Saviors Lutheran Church, Neenah, WI Ms. Constance Morgenstern, Neenah, WI Ms. Shelley Lynn Taycher, St. Paul Lutheran Church, Neenah, WI Rev. Dave Werner (retired) Rev. Karen Jost, St. John’s Lutheran at Stone Bank, Oconomowoc, WI Rev. Jeff Tengesdal, First English Lutheran Church, Appleton, WI James Morgenstern, St. Paul Lutheran Church, Neenah, WI Vicar Rick Bursh, Spring Prarie Lutheran Church, DeForest, WI Rev. Anna von Winckler, First Presbyterian Church, Marshfield, WI Ms. Cynthia A. Rieck, St. Paul Lutheran Church, Neenah, WI Ms. Cindy K. Strong, Saint Paul’s Church Lutheran ELCA Neenah, Neenah, WI Rev. Zayna Thomley, Middleton Community United Church of Christ, Middleton, WI The Rev. John S. Macholz, Evangelical Lutheran Church in America Chicago Ms. Cindy K. Strong, Saint Paul’s Church Lutheran ELCA, Neenah, WI Fr. Andrew (Andy) Boyd Jones, St. Andrew’s Episcopal Church, Madison, WI Rev. Jen Petricca Bloesch, Community of Hope UCC/Madison Christian Community, Madison, WI Rev. Jenn Pockat, East Central Synod of Wisconsin, Caroline, WI Rev. Jon and Jeranna Strasman, Our Savior’s Lutheran Church, Neenah, WI Rev. Julie Wilson, Bethany United Methodist Church, Madison, WI Rev. Kevin Kretzmann Farrar, St. Matthew’s Ev. Lutheran Church, Wauwatosa, WI The Rev. Lennel V. Anderson III, Mayo Clinc Health System – Chaplain, La Crosse, WI Mrs. Kathleen Schluter, United Methodist Church of Whitefish Bay, Milwaukee, WI Dr. Jerry Lee Folk, Sunday Assembly, Holy Wisdom Monastery, Madison, WI David Towle Immanuel, United Methodist Church, Kenosha, WI Horace Hawthorne Davis, First English Lutheran Churh, Wisconsin Rapids, WI Gary Holmes, UMC of Whitefish Bay, Whitefish Bay, WI Karen Fretheim Fredrickson, ELCA Rev. Gerald Mansholt, Appleton, WI Chaplain Judy Koeune-Brown, De Pere, WI Pastor Jan Mills, St. Mark, Harrisburg, PA Ms Mary Strait, Presbyterian, Madison, WI Mr. David Strait Christ Presbyterian Church, Madison, WI Ms. Lindy Anderson, Presbyterian, Madison WI Ms. Lisa Irwin, Southeast Association, WI Mr. Russell Pietz Ms. Melody Sue Panek, Bethany United Methodist Church, Middleton, WI Rev. Keith Schroerlucke, Madison, WI Nancy Zippel Gloe, Bethany United Methodist Church, Madison, WI Rev. Peter Todd Heide, St. John’s Lutheran, Prairie du Sac, WI Rev. Eric John Lundquist, First Baptist Church, Waukesha, WI Mr. Richard Henderson Mrs. Chris Jackson, St. Luke’s Lutheran Church, Waukesha, WI Mr. Eric A. Cooper, Forest Moon Grove, Concrete, WA Rt. Rev. James E. Sayers, The House of Life-Affiliate of New Aeon Church International, Youngstown, OH Dr. Phyllis W. Curott, Temple of Ara, Parliament of the World’s Religions, NY Ms. Patricia Russell, Church of the Incarnation, Charlottesville, VA Nancy Jocoy, Mauldin, SC Ms. Patricia Kryshak Rev. Carl Rohlfs, Junction Dr. Jeff Schlichter Rev. Dr. Walter Bouzard, Lexington, VA Ms. Kathleen Hendrickson Mr. Glen Thompson, Belleville, WI Rev. Christopher Joseph Howard STL, Presbyterian/URC, Buckley Rev. Kristin M. Foster, Northeastern Minnesota Synod ELCA, Duluth, MN Rev. Luis E. Ruiz Lopez, Iglesia Presbiteriana, San Sebastian Mr. Paul Richard Jacobson, Lutheran Church of the Redeemer, St. Paul, MN Ms. Dorice Agnes Steiner, Methodist, Saint Johns Mrs. Constance L. Stagman, Cedar Creek United Methodist Church, Cedar Creek Dr. Edwin Ronald Feintech, PhD, Buddhist Sangha, Everywhere Rev. Silas Blake Duncan, ELCA, Central Southern Illinois Mrs. Rosalie A. Hoffman, Southern Clinton Co Lutheran Parrish SPNV, Clinton County, PA Diana L. ALBRECHT-Toliver, DeSoto Mr. Christopher Robinson, Florida Bahamas Synod, Tampa, FL Dr. Don Tillman, SBC Mr. Todd Kin-Beshears, The Lords Natural Church Mr. Clinton Cole, Grove Mr. Hugh Allen Swarts Jr., Independent Cross Denominational, Ojai, CA Mr. Michael Hagerman, Faith Lutheran Church, Cedarburg, WI Harold D. Fitch, Catholic, Burlington Ms. Vicki A. Keith Dr. Maria R. Kelly, Member St Therese Little Flower Shrine, Albuquerque, NM Rev. Sandra Huber, Powell, OH Donald Labonte, Christ the King Catholic Church, West Greenwich, RI Rev. Cindy J. Solomon-Klebba, MCC, Salt Lake City, UT Rev. Dr. David Fredrickson, Luther Seminary Mr. James Graf, The Woodlands, TX Rev. Greg Kaufmann,Immanuel Lutheran Church, Eau Claire, WI Mr. Charles F. Church Lora Blankenship, Ohio Rev. Dr. Gabriel Morgan, St Paul Lutheran Church, Tampa, FL Rev. Gary Russell Vencill, UMC, Brooksville, ME Michael Potvin-Frost CFF, Community of Free Franciscans Jason Wood, Idaho Falls, ID Joni Liesegang Ms. Debra Polin Ms. Laurel A. Boyer, English Lutheran Church of Bateman, Chippewa Falls, WI Rev. Gary J. Nokleberg, ELCA, Appleton, WI Mr. William Bridwell, Unitarian Universalist of Martha’s Vineyard, Vineyard Haven, MA Rev. Wayne Deloach, ELCA, Whitewater. Wi Rev. John Sippola, First Lutheran Church, Duluth, MN Ms. Leona Margaret Sonne, Indivisible Ms. Betty McKey, College Heights UMC, Lakeland, FL Dr. Ann D. Sutton, Unitarian, Dallas, TX Rev. Gregory B. Williams, Hendersonville, NC Mrs. Jan Ellen Krajniak, Seventh-day Adventist, Alpena Mrs. Valerie Emanuel Rev. Terri Marie Murphy, Episcopal Diocese of Washington, Washington DC Mrs. Eileen Thomas Rev. Mary E. Shanahan, Retired, Eatonville, WA Mr. Michael J. Burk, First Presbyterian Church, Port Townsend, WA Ms. Regan Westra, Episcopal, Summerville, SC Ms. Carol Brusegar, CCUCC, Los Alamitos, CA Ms. Gina Evans Ms. Sabrina Lane Scott Rev. Mary Conant, Little Brown Church UCC, Sunol Rev. Ellen Marie Schoepf, Edgewood Lutheran Church, Fruitport, MI Ms. Donna Hart, North Richland Hills Rev. Kelly D. Bayer Derrick, Roanoke, VA Mrs. Robin E. Ervin, Lutheran, Ewing, NJ Mr. Gregory Szematowicz, Virginia Beach, VA Ms. Karlyn D. Fike, Seventh Day Adventist, Cocoa Dr. Diane L. Jacobson, ELCA, St. Paul, MN Rev. Jonathan, Marxhausen, Grace of God Lutheran Churcg, Oakdale, MN Naomi Hartman, Lutheran Church of the Foothills, Tucson, AZ Mr. James Clay, Fielding, FBC Mulberry, Mulberry, FL Denny Hunthausen, St Leo Catholic Church, Tacoma, WA Mrs. Mary B. Sweezey, Lutheran, Prairie du Chien, WI Pastor Amalia Vagts, Our Saviour’s Lutheran, Tucson, AZ Ms. Autumn Lea Puccio, Christian, WI The Rev. Lathe Snyder, Miami Valley Unitarian Universalist Fellowship, Dayton, OH Mrs. Lori M. Parker, Brunswick Marvin T. Sawyer, Methodist, Rialto Mrs. Geraldine Mary Jones, Tijeras, NM Mrs. Susan Parker Eck Mrs. Karen Sue Crawford, Messianic Ms. Lynn R. Allen, Galena, IL The Rev. David C. Couper, Holy Wisdom Momastery, Middleton, WI Rev. Greg Grigsby Rev. John H. McMullen Jr., First United Methodist Church, Austin, TX The Rev. Earl Janssen Jr, DE Reverend Sharon Anne L’Heureux, Correllian Tradition of Wicca, Danvers, IL The Rev. Dr. Scott R. McKinney, Abiding Presence Lutheran Church, Rochester Hills Rev. Justin Jay Arnold, English Lutheran Church of Bateman / St. James Trinity Lutheran Church, Chippewa Falls, WI / Fall Creek, WI Mr. Edward J. Tucker Sr., Methodist, Waterford Township Dr. Aimee Jahns Rev. Dawn D. Baird, Northern Hills UMC, San Antonio Rev. Dr. James C. Bouzard, Christ Chapel at Texas State University, San Marcos Rev. Carol Reynolds, ,Hope United Church of Christ, Sturgeon Bay, WI Ms. June Bowie Ellie Greve, Appleton Mrs. Constance L. Stagman, Cedar Creek United Methodist Church, Cedar Creek Rev. Mark E. Perry, Trinity Lutheran Church, Worcester Kim Long, Advent Lutheran Church, Harleysville Rev. Richard Warren Dow, Memorial Lutheran Church, St Augustine Ms. Leah C. Cox, Shippensburg Rev. Tom Meyer, Immanuel-Trinity Lutheran Church, Fond du Lac, WI Mrs. Martha B. Alston, St Timothy’s Lutheran Church, Albuquerque, NM Mrs. Linda Lee Parko, Trinity Lutheran, Cody, WY Merry Tapp Mrs. Janie L. Seabolt Rev. Kenneth Champagne, Christ the Servant Lutheran Church, Reston, VA Rev. Janet Wittenmyer, Trinity Lutheran, Willard, OH Mr. Alex Carmichael, Hope Community Church, Asheville, NC The Rev. Susan M. Lang, Southeastern Pennsylvania Synod Rev. Ruth Dunn Widmann, United Methodist Church, Long Island, NY Mr. Mark Moss, New York, NY Rev. Dr. Catherine Ziel, Bethlehem, PA The Rev. Jason Bryan-Wegner, Augustana Lutheran Church, West St. Paul, MN Ms. Linette Schreiber Mrs. Aimee Paulson, Christ Lutheran Church, Wyoming, MI Mrs. Patricia J. Wynn, Ideal Management Company, Miami, FL Rev. Dr. Richard Rollefson, Atascadero, CA Rev. Brad Braley, Presbyterian, Cedar Falls, IA Pastor Al Debelak, ELCA, Columbus, OH Rev. Andy J. Graves, Sion Lutheran Church, Lancaster, MN Mr. John A. Hoien, Cambria, CA Jeannette L. Lacey, Universal Church of God, Burbank, CA Mary M. Troester, ELCA, Sierra Pacific Synod, Chico The Rev Deacon Mike J. Andres, Episcopal Church of New Hampshire Nancy Lynn Hibbard, St. Mary’s, Portage.WI Rev. Kenneth R. Storck, Evangelical Lutheran Church in America, Rockford, IL Dr. Matt Mortenson Sooke The Rev. Christopher Frye, St. Luke Evangelical Lutheran Church, Chambersburg, PA Rev. Dr Ritva H. Williams, Cedar Rapids IA The Rev. William T. Hodgetts Jr., Zion Lutheran Church, Egg Harbor City, New Jersey Brian Hiortdahl, Las Vegas, NV Dr. Laura Wendorff The Rev. Dianne Loufman, First Lutheran Church, Duluth, MN Ms. Sheila Weaver, Denver, CO Mark Yanike, Christian, Fremont Ms. Jonnie Luane Speight, Christian, Botetourt County Rev. Eric McKinney, Georgetown, TX Ms. Martha Jane, Hood, Freewill Baptist, Greer, SC Chris Altemann, Immanuel Lutheran Church, Suttons Bay, MI Dr. Beth Larson PhD Mr. Bruce Miller, Shelton Rev. Christine Moseley, St. A Mark’s Episcopal Church, Newport, VT Jeffrey Hart, Phoenix Ms. Gair Helfrich, St.Paul’s Episcopal Church Chuch, Brunswick, ME Mr. Joseph Rawson, Falls Church Episcopal, Falls Church Rev. Dr. Cris Mogenson, NY State Association of Protestant Chaplains Mr. Ralph Henry Bergstresser II, Epiphany Lutheran and Episcopal Church , Marina CA Ms. Ann-Louise Ott, Seattle Dr. Robert Wesley Holloway, United Methodist Church, Fort Worth TX Dr. Jeff Smith, Wellspring United Methodist Church, Georgetown, Texas Rev. James Cole, Antioch United Methodist Church, Nashville, TN Mr. Troy Robert Pierson Ms. Roberta Jackson Alan Hair, ELCA, Hershey, PA Mr. Philip Norris , Mansfield Rev. Dr. Nancy Koester, St. Timothy Lutheran Church, St. Paul, MN Mr. Robert Sulo, Lake Ishpeming Rev. Katy Tomlanovich, Green Bay WI Dr. Clint Schnekloth Good Shepherd Lutheran Church, Fayetteville, AR Mr. Leonard Butters, Inland Northwest Unitarian Universalist Community, Spokane, WA Rev. Dianne Prichard, ELCA, Dixon, IA Mr. John Duggan Ms. Kirsten Jacobson Stasney, First Lutheran Church, Duluth, MN Rev. Dr. Craig Koester. St. Paul, MN Pastor Jim O’Hanlon, Lutheran – ELCA, Rye Brook, NY Rev. Karen Hanson Mr. Carl Vik Brosten, Community of Christ, Whitehouse, OH Mr. JB George, Grace Lutheran Church, Springfield, IL Ms. Jennifer McCabe, Carrasco Rev. Bill R. Havens, PC(USA), Springfield Rev. Dr. Patricia Medley, The Lutheran Church of the Good Shepherd, Holmdel, NJ Lynn Radvansky, Sacred Hearts Catholic Church, Crescent Lake WI The Rev. Pam Northrup, ELCA, Cary, NC Rev. Tina Koenig Ray, Lutheran, Beloit, WI Rev. Jeanne Madsen, United in Christ Lutheran Church, Eveleth Mr. Joseph William Stasney ,First Lutheran Church, Duluth, MN Dr. Beth S. Wells, Omaha, NE The Rev. Walte Robert Riedel, Hope Lutheran Church and Student Center, College Park, MD Ms. Kristina VanSweden, Green Bay, WI Rev. Heidi Mann Ely, MN Rev Elizabeth George, Zion Lutheran, Sunbury, PA Mr. Lindsay Bishop, Holy Trinity Lutheran Church, Nashville, TN Rev. James Christian, Chicago, IL Mr. Rick Biedermann Pastor Sarah K Allen United Methodist Church El Paso Mrs. Ann M Bowen, Christ the King Lutheran Church, Torramce Mrs. Charlotte Gillespie, First Presbyterian Church, Penn Yan, NY Rev. Sandra Jones, Bethany Lutheran Church, Scottsdale, AZ Rev. Steve Evans Rev. Margaret Ann Hegeman, Presbytery of Grand Canyon, Phoenix, AZ Mrs. AnnMarie Myrenm Grace Lutheran Church, Wis Rapids, WI Mr. John G. Mundinger, St. John’s Lutheran Church, Helena, Montana Rev. Richard C Jensen, Zion Lutheran Church, Lima Rev. Dr. Timothy Hoyer, ELCA, Falconer Mr. Lenard Koehler, Agnostic, Albuquerque, NM Mrs. Deb Irene Davey Rollo, Congregational United Church of Christ, Paw Paw Twp, IL Rev. Rick Klotz, Christ Lutheran Church, Hilton Head, SC Reverend Patrice Wells, Liberty Hill UMC, Chuckey Rev. Mindy Czycalla, Beckville, Trinity, First Litchfield, Hector, Cosmos MN Mr. Michael Schaller, St. Vincent de Paul Society, Temple City Ms. Anne Selbyg, Edina Community Lutheran Church, Edina, MN Ms. Nyla M Anderson, Trinity Lutheran Church, Fort Collins, CO Carol Goloff, Episcopal, NJ Ms. J. Bailey, Birmingham, AL The Rev. Matt Medford Mr. Stephen Belfield Epiphany, Lutheran Church Suwanee, GA Ms. Jean Peterson Rev. Rusty May, ELCA, Chicago, IL Julie Semon Rolla, MO Lizbeth J. Lemke J.D., Good Shepherd Lutheran, Oak Park, IL Mrs. Margie Gibbons, St. Elizabeth Ann Seton Catholic Church, New Berlin, WI Rev. Michael W. Ware, Robeson Lutheran Church, Mohnton, PA Rev. Glenda D. Whitehead, Journey of Faith United Methodist Church, Round Rock Mr. Kenneth Jackson, Fellowship Lutheran Church, Tulsa, OK Thomas Newby, First United Methodist Church, Princeton, IL Mrs. Gayle Grimm, ELCA, Hector, MN The Rev. James G. Krauser, Bristol, CT Debra Smith, St. Luke Lutheran Church, Williamsport, PA Ms. Sandra Dovala Pastor Sig John Arnesen, ELCA, Catonsville, MD Debra J. Shoepe, Lutheran, Hillsboro Carole A Kriebel, Trinity Lutheran Church, Lansdale, PA Rev. Susanne E Smith, Northfield, MN Rev. Katherine Annette Olsen, Unity of Fayetteville, Fayetteville Garrett Struessel, ELCA, Longmont, CO Rev. Hans Lee Edina, MN Reverend Krista Vingelis, Metro Washington DC Synod, ELCA, Fairfax, VA The Rev. Dr. Brenda Peconge Mrs. Marilyn J Fifield, Bethel Lutheran, Green Valley Mr. John Brownie, St. Veronica’s Church, Canada Rev. Thomas J. Hahn, Amery, Wisconsin Rev. Jon R. Nelson, Luther Memorial, Madison, WI Rev. Chris J. Davis, Trinity Lutheran Church, Loveland Rev. Christopher Hermansen, Epiphany Lutheran Church, Suwanee, GA Mrs. Mary L Schneider, Faith Lutheran Church, Bismarck, ND Alan Vukas, East Greenwich, RI Rev. Keith R Wolter, Christ Lutheran Church, Mililani, HI Ms. Marie A Dovin, Geneva The Reverend James Nickols Deaconess Liesl Begnaud, Loveland, CO Ms. Nan Burns, ECLC, Edina, MN Rev. Eugene Walter Baade, Redeemer Lutheran Church, Mercer Island, WA Mrs. Beth Holst First Lutheran Church, Duluth, MN The Rev. Jerome M. Cloninger, Macedonia Lutheran Church, Burlington, NC Mr. Brad Lee Brookins, United Church of Christ, Retired Rev. Dr. Janet Parker, United Church of Christ, Beaverton, OR Rev. Robert F. Burke, Oak Park, IL Rev. Dr. Marta Poling Schmitt, Good Samaritan Lutheran Church, Las Vegas, NV Rev. Amelia M. Houdek, Oak Park Heights Ms. Barbara S. Faries, St. Mark’s Lutheran Church (ELCA), Roanoke, VA Ms. Katharine C. Vachon, Christ Lutheran, Clarksville Bruce A. Michaelis, Midvale Community Lutheran, Madison, WI Dr. Barbara Ellen Pearson, Portland, ME Rev. Denise LaChance Westwood Hills, Congregational Church UCC, Los Angeles, CA Dr. Suzanne C. Swanson, First American Lutheran Church/Trinity Lutheran Church Oconto, WI/Stillwater, MN Mr. Michael H., Methodist Rev. Gordon Myers, ELCA Clergy, Arlington, TN Rev. Deacon Nancy Hodge, The Episcopal Diocese of Wisconsin Mr. Mark S. Algren, Good Shepherd Lutheran Church, Lawrence, KS Dr. Vincent Miholic, New Iberia, LA Ms. Sue Edison-Swift Minister James Henry Lincoln Sr., Non-Denominational, Sacramento, CA Mrs. Jane Bowling, Faith Lutheran Church, Massillon, OH Rev. Dan Doering, People of Hope (ELCA), Rochester, MN Mr. Wayne Devries, Hemet Mr. Mike Vant, Shoreview Rex Schultrich Rev. David Dennison Daubert, Zion Lutheran Church, Elgin, IL Rev. Judith Morgado, Peace Lutheran Church, Grass Valley, CA Ms. Michelle Mattner Pride, NW Synod of Wisconsin, Eau Claire, WI Rev. Susan Strouse Jeanne Verhoef, New Richmond, WI Pastor Adam Charles Roberts, ELCA, Windom Michelle Hughes, Westwood Lutheran, St. Louis Park, MN Rev. Shelley Bryan Wee, Northwest Washington Synod – ELCA, Seattle, WA Ms. Cody A Sorlie Theis, Orchard Ridge UCC, Madison, WI Rev. John Walter Matthews, Int’l Bonhoeffer Society (past-president), Apple Balley, MN Mrs. Heidi Lyn Foreman, Bethany Lutheran Church, Bergen, MN Ms. Virginia Ann Beilharz, Spirit of Grace Lutheran Church ELCA, New Port Richey Rev. Ronald Martin-Dent Mrs. Mary Snyder, St. Luke’s, Niles, OH Rev. Bethany Walker, ELCA The Rev. Susan Bantz OblSB, Grace Lutheran Church, Muscatine, IS Deacon Kari Files First Lutheran Church, Minot, ND Ruthanne Henderson James Henderson Ms. Elizabeth A. Rose, English Lutheran Church, La Crosse, WI Mrs. Denise A Dykeman, First Lutheran Church, Minot, ND Ada Haarer, La Casa de Cristo Lutheran Church Ms. Marta Card, Edmonds United Methodist, Edmonds, WA Ms. Maria E Sundquist, First Lutheran Church, Malden MA Ms. Virginia Lambert, La Mirada, CA Rev. Janice Altenburger, Ligonier, PA Mr. Trevor R Sandison, St Mark Lutheran Church, Lacey The Rev. Julie Webb, Galilee Lutheran Church, Kelseyville Preble Law, Unaffiliated, Blacksburg, SC The Rev. Cesar Abel Arroyo Traverso, ELCA Southwest California Synod Rev. Karin Marie Moberg, ELCA, West Fargo Rev. Dr. Elisabeth Johnson, ELCA, St. Paul, MN Dr. Celia Carlson Mrs. Janet A Chun Mrs. Kelly Sue Boogher, Church of the Nazarene, York, PA Mrs. Barbara Shirley Steinhauser, Joy Lutheran Church, Parker, CO Mr. Phillipe LaFrance-Wilson, Catholic Faith Rev. Dr. Luther Walter Symons, Our Redeemer Lutheran Church, Garden Grove, CA Carla J Boucher, St. David’s Episcopal Church, Salem, NH Mrs. Patty Jewell, Indianapolis Ms. Ortrude K Dial, Bethesda Lutheran, Jewell, IA Dr. Katherine L. Sherpa, Charleston Ms. S. R. Ingram, Evergreen Unitarian, Everett, WA Ms. Kathy Brink, St. Peter’s Lutheran Church, Port Jervis Carolyn S. Nitz Northfield, MN Wendy Moen, Covenant Lutheran Church, Stoughton, WI Lynne Zeman, West Liberty The Reverend Dr. Henrietta Donna Aiello, New England United Methodist Conference, Methuen, MA Hans Jorgensen, St Timothy Lutheran Church, St Paul, MN Mr. Danny Kelly Rachel Perry, Taylor United Methodist Church, Miami Lakes Ms. A Schallhorn, St John’s Lutheran Church, Peru, IL Dr. John Floberg, Episcopal, Ft. Yates, ND Kenneth J. Anderson Jr, Evangelical Lutheran Church of Durham, Durham, PA Denise Berns, St. Paul’s Lutheran and Presbyterian Church, Rockwell City Pr. David Parker, King of kings Lutheran Church, Shelby Township, MI Ms. Mary Braswell Rev. J. Lena Warren Mrs. MaryLee Helena Greenlee, Catholic, Greeneville Dr. Katie Swanson, Christ Church Lutheran, Minneapolis, MN Ms. Katharine Weinberg, Emmanuel Lutheran Church, Livonia, MI Deacon Dan McGrath, Holy Spirit Catholic Community, Butte, MT Rev. Leslie Mamas, United Church of Christ, Norristown, PA Mrs. Carole Dooner Reverend Philip Freeman Meyer, Ronceverte First Church of God, Ronceverte, WV Rev. Audrey Geissinger, Ritter United Methodist Church, Jefferson, SC The Rev. Abby Ferjak, New York, NY Ms. Carol Wells-Reed The Rev. Vicki Natzke St. Olaf’s, Amherst, WI Rev. James T Heckman, Ev. Lutheran Church of Durham, Durham, PA Reverend Michael Stadtmueller, Fort Collins, CO Ms. Kari Sena Gordon, Trinity Lutheran Church, Washington Island, WI Dr. Julianne Nelson, Trinity, North Bethesda, MD Deacon Janice Navarro, Trinity Lutheran, South Milwaukee, WI Rev. Dr. Charles Miller, Nativity LC, Palm Beach Gardens, FL Ms. Brandy Carter Mrs. Sandra J. Fithian, Victory Life Church, Stow, OH Ms. Beverley A. Rogers, Lutheran Congregant, Orlando, FL The Rev. Phillip W. Martin Jr., Epiphany Lutheran Church, Richmond, VA The Rev. Vicki Natzke, St. Olaf’s, Amherst WI Rev. Leah Oxley Harness, Lynchburg Church of the Brethren, Lynchburg, VA Mr. Trevor Douglas Barnes Jr., Northside Seventh-Day Adventist Church, St. Louis, MO Reverend William Erich Krengel, The Episcopal Church, Manhattan Rev. David Haven Pamela Sanderfoot, Christ the King, Combined Locks, WI Rev. Emily Meyer, Minneapolis, MN Ms. Anne Hunnex, Luther Memorial Church, Madison, WI Rev. Dr. Jeffrey Eisele, Chaska, MN Rev. Langdon Hubbard III, Buffalo, NY Rev. Allen Schwarz, Mt. Zion, Lewisberry, PA Mrs. Emilia Blake, St. John Lutheran, Reedsburg, WI Rev. Beth Gassert Lyon, St. Paul’s United Church of Christ, Fleetwood Rev. John Bischoff, United Lutheran Church, Racine WI Deacon Erin Power, Eastern North Dakota Synod, Fargo, ND Ms. Gretchen Bingea Gary W. Elliott Ms. Valerie Lund Mitchell, All Saints Episcopal Church, Mobile, AL Ms. Martha P Priest, Nokomis Heights Lutheran, Minneapolis, MN Mrs. Judy A. Oberdick, New Promise Lutheran Church, St. George Mrs. Kathie Johnson, Union Ave Christian Church, Litchfield, IL Ms. Janet Jacobson, United Lutheran Church, Langdon, ND Mr. Robert MacPhee, Emmanuel Baptist Church, Ridgewood, NJ Mr. Tony V Kluender, Ressurection Lutheran Church, Godfrey, IL Mrs. Holly Bowden, United Methodist Church, Linden Krista Johnson, Nokomis Heights Lutheran Church, Minneapolis, MN Mrs. Rebecca Mohr Mrs. Jody Christine Kluender, Resurrection Lutheran Church, Alton, IL Rev. Dr. John M Bjorge, First Lutheran Church of Richmond Beach, Shoreline, WA Ms. Stephanie E. Spencer, Good Shepherd Lutheran Church, Fayetteville, AR Ms. Brenda Streed, Lutheran, Saratoga Springs Ms. Susan F. Doyle, McCortney Sts. Simon and Jude Catholic Church, Huntington Beach Sylvia Falk Rev. Dr. Martha M. Cruz Ms. Cynthia Mullen Kunsman, Evangelical Protestant Ms. Margaret S. Dozier, Charlotte, NC Thomas Bouldin, Christ the King Lutheran Church, Houston, TX Ms. Jane Moffat Kropa United Church of Christ, Fleetwood, PA Mr. Bob Northrup, Christ the King Lutheran Church, Cary, NC Dr. Sandra Dewitz, Eau Claire, WI Dr. Mitzi Smith, Columbia Theological Seminary, Decatur, GA Kristin Cruz Rev. Kathleen Remund, Wisconsin Conference UCC, Madison, WI Mr. Neal Williams, First Presbyterian San Bernardino, San Bernardino Mr. Perry G. Gray-Reneberg, Calvary Lutheran Church, Eureka Barbara Berg, Portage United Methodist Church, Portage, WI Ms. Janet Elizabeth Somers Mrs. Jean Homrighausen, Trinity Presbyterian Church, Pensacola, FL Ms. Wanda L Davie, Christ Lutheran Church, San Diego, CA Rev. Chris Crowley, BJC, Richmond, VA Ms. Mary Ellen Watson, Port Huron, MI Ms. Tracey Seyfarth, Littleton, CO Rev. Heather Yerion-Keck, St Paul and Calvary Lutheran Church, WI The Rev. Carol E Spencer, Fort Worth, TX Ms. Christina Werner, Park Hill United Methodist, Denver, CO Dr. Cody J. Sanders, Luther Seminary, Saint Paul, MN Rev. Jane Woodward, United Methodist Church, Stephenville, TX Mr. Matty Wuest, San Diego, CA Elizabeth Hansen Rev. Thomas Sheehan S.J., Society of Jesus, USA East Province, Weston, MA Bishop Lee M Miller II, Upstate New York Synod – ELCA, Syracuse, NY Ms. Sylvia Carrington, Lineage Church, El Cerrito Kalie Jeremiason Mrs. Christine Anne Wegner, Milwaukee, WI The Rev. Jeri Gray-Reneberg, Christ Episcopal Church, Eureka, CA Rev. Deb Parker-Hill Tink Rabey-Hall, Winter Park, CO The Rev. Benjamin Larzelere III, Evangelical Lutheran Church in America, Santa Fe, NM Mr. Bill Walles, Hope Lake Stevens ELCA, Lake Stevens Rev. Dr. Dennis Robert Meyer, Palm Coast Dr. Daniel J Hurley, Chicago, IL Rev John Hergert, Grace Lutheran Church, Wenatchee, WA Carol Smith, Appleton, WI The Very Rev. Patrick Malloy PhD, Cathedral of Saint John the Divine, New York, NY Ms. Karis J. Lawson, ELCA Lutheran Holy Trinity, Thousand Oaks, CA Ms. Maureen E. Webb, Buckley, MI Prof. Stewart W. Herman, Concordia College, Moorhead, MN Dr. Andy Kinsey, United Methodist, Franklin, IN Laura Bartelt, St Johns Lutheran Church, Jackson Deacon Amanda Lindquist, Anchorage, AK Ms. Susan Ebbert Hall, Fleetwood, PA Amy Houchen, St. Andrew’s Presbyterian Church, Portland, OR Ms. Faith Clarke Rev. J. Stewart Schneider J. D., Community Presbyterian Church of Bellefonte, Bellefonte, KY Pastor Lara Martin, Trinity Lutheran, Porterville Kay OConnell Bishop Sue Briner, Southwestern Texas Synod-ELCA, Seguin, TX Ms. Sandi Bohle, Aneta, ND Mrs. Sharon Gambaro, St. Louis, MO Miss Jill C. Mayer, Unity, Saint George Rev. Dr. Peter A. Wells, United Church of Christ, Springfield Fr. Daniel Hinkle, Little Gidding of Penn’s Woods, Downingtown, PA Mrs. Patrice A. Welsh-Benjamin William Edward Miller, Solana Beach Robert OConnell Mrs. Chloe Hren, Exodus Church, Belmont, NC Rev. William Sitterley, PC(USA), Venice Reverend Oliver Thomas Ms. Sandra L Bentz, Poway Rev. Dr. R. Guy Erwin, United Lutheran Seminary, Gettysburg & Philadelphia, PA Mrs. Dawn Krown, St Paul’s Lutheran Church – South Eastern Synod ELCA, Telford, PA Reverend Jeffrey David Knol, Hillsborough Reformed Church, Hillsborough, NJ Ms. Margaret Miner, Luther Memorial Church, Madison, WI Dr. Matthew S. Beal, First Baptist Church of Forest City, Forest City, NC Rev. Dr. Joan E. Beilstein, Episcopal Church of the Ascension, Silver Spring, MD Rev. Dr. Carl L. Hansen, Lutheran Church on the Mountain, Lakewood, Colorado Rev. Netsie Griffith, Faith Lutheran Church, Bellingham, WA Jane Wallgren, Lutheran MS, Kensington Rev. Netsie Griffith, Faith Lutheran Church, Bellingham, WA Bonnie Block J.D,. St John’s Lutheran Church, Madison, WI Dr. Sam Webster OSOGD, Richmond, CA Mr. Marc D. Olson, St Paul, MN Ms. Annette Hutchison, Poland Presbyterian Church, Poland, Ohio Mr. Darrell Blair Camp, Pensacola, FL Mrs. Heidi Marijke Mager, Non-Donominational, Marquette, MI Rev John K O’Neal, Grace Lutheran Church, Des Moines, WA Rev. Karen Liddy, Jerusalem Lutheran Church, Seville, OH Pastor Marcy Wieties, Emaus ELCA, Racine, WI Dr. Bill Kaemmerer, Nokomis Heights Lutheran Church, Minneapolis, MN Lisa Jones, Brown Deer United Methodist Church, Brown Deer, WI Ms. Deanna Pihl, Lutheran Ms. Judy Rea Dr. Garry William White, ELCA, Hickory Mr. Shawn Sanders, First Lutheran Church, ELCA, Galveston Mrs. Candace Klein-Loetterle, Self Realization Fellowship, LA, CA Joyce T. Spence, Central Lutheran Church, Eugene, OR Mrs. Jennifer Wenzel, Fresno Deborah Wilk, Good Shepherd Lutheran Church, Fresno The Rev Dr Mary Luti, Boston, MA Rev Tim Edmondson, Palm Springs, FL Rev Dr Chuck Bentjen, ELCA Lutheran, Beatrice, NE Rev David Reppert, Retired Rev. Jeffrey A. Neslon, St. Andrew Lutheran Church, Whittier Sheryle L. Lyman, Manitowoc, WI Kerry Crow, St. Andrew Lutheran Church, Vancouver, WA Rev. Barbara G Swartzel The Rev. Dr. Kevin Maly, Denver, CO Mrs. Susan M Raybuck, Wimberley United Methodist Church, Wimberley, TX Rev. Daniel C. Lyman, Faith Lutheran ELCA, Valders, WI Rev. James Stuck, Indiana-Kentucky Synod – ELCA, Indianapolis, IN Rev. Carole Parmeter Dyer, Mount Calvary Lutheran Church, Cypress Ms. Anne Settanni Dr. Margaret Campbell PhD, St. Hugh of Lincoln Episcopal Church, Allyn WA Reverend Dale R. Cohen, United Methodist Church, Florence, AL Ms. Elizabeth Reinking, Gulf Shores, AL Mrs. Brenda Carter Blessings Rt. Deacon Claranna Vytlacil, MPLC, Racine, WI David Eric Fredrickson Ms. Lorena Nalin, Streams in the Desert ELCA – Grand Canyon Synod, Tucson, AZ David Schoeld, Sammamish, WA Rev. Tassie Green, First Presbyterian Church of Evanston, Evanston, IL Ms. Amy McGrath, Winston Salem The Rev. Lisa Keppeler, Church of the Incarnation, Morrisville Carol Schulz, St.John ELCA, Reedsburg, WI Rev. Henry L Cotton, New Urgh Dr. Philip Williams Dr. Anita M Warren Rev. Andrew Taylor, Evangelical Lutheran Church in America Rev. Brenda Bos, Southwest California Synod, Los Angeles, CA Barbara McCloskey, Emaus Lutheran Church, Racine, WI Mr. Stuart Knappmiller Mrs. Barrett Hansen, Retired, Canyon Lake Mr. Jim Sidie, Limerick, PA Rev. Amy Remaklus, PC(USA), OH Ms. Donna Funck, St.Paul Lutheran Church, Pensacola, FL Rev. John W Meachen The Rev. B. Penrose Hoover, Lower Susquehanna Synod, ELCA, Harrisburg, PA Mrs. Lorraine Richards, Pittsburgh, PA Mr. Steven D. Kaczmarek & Mr William Glewicz, Bonney Lake Rev. Gary W. Bagley, Hammond Street Congregational Church, Bangor, ME Dr. Candy McCorkle-Boughton, St. Peter Lutheran Church, Battle Creek Don C Benjamin PhD, Catholic, Phoenix, AZ Mrs. Connie Lopez, Bahai, Willimete, IL Mr. Donald J Frickel, Holy Trinity Catholic Church, Washington, DC Rev. Stephen Privett S.J., Loyola High School, Los Angeles, CA Mr. Lawrence and Pat Jansen, Holy Cross Episcopal Church, Novi Rev Craig Stein, Presbytery of the Cascades, Portland, OR Ms. Faith Paulsen, Religious Society of Friends, Norristown Kathleen Mary Gorton, Sheldon United Methodist Church, Sheldon, VT Mr. Stephen Charles Burnett, Unitarian Universalist Mr. Daniel Lee Wooster, ELCA Lutheran, Racine, WI Rev. Lhyndah L Bertram Dr. Kari Schoening Diehl, Bellingham, WA
Dietrich Bonhoeffer, a 20. század egyik legnagyobb hatású teológusa, nem csupán a hitleri rezsim elleni merényletben való részvétele miatt vált ismertté, hanem főként azért, mert a kereszténységet végletesen pragmatikus, radikális valóságként értelmezte. Úgy látta, hogy az egyháznak vissza kell térnie az őskeresztény közösség szellemiségéhez, ahol az ige, az imádság és a közösség nem elvont fogalmak, hanem a mindennapi élet sarokpontjai.
A 21. századi individualista világ közepette, ahol a személyes autonómia szinte abszolutizálódott, Bonhoeffer gondolatai újfent időszerűek. Már börtönleveleiben is figyelmeztetett arra, hogy a keresztény hit nem válhat az önmegvalósítás egyik eszközévé, hanem mindig egy magasabb, közösségi cél felé kell irányulnia. Luther Mártonhoz hasonlóan ő is felismerte az egyén jelentőségét az egyházban, de míg Luther az egyházi hierarchia ellen lépett fel az egyéni hit érdekében, Bonhoeffer az egyéniség burkába zárkózott keresztényeket szólítja meg. Hiszen, amikor Luther az egyénre, az egyéni hitre helyezi a hangsúlyt és a felelősséget, akkor a középkori, globális keresztény egyház van a szeme előtt, annak minden személytelenségével, hibájával és nemtörődömségével. Viszont Bonhoeffer kifejti, hogy mostanra Luther ép az ellenkezőjét vélné saját állításának és osztozna a 20. századi teológus aggodalmain. Mert ki kell jelenteni, mára az egyén győzedelmeskedett az egyház felett és bármiféle optimális egyensúly elérése komoly erőfeszítésünkbe fog kerülni.
A modern ember a szubjektivitás ingoványos talaján áll. Mindent saját tapasztalatain és érzésein keresztül értelmez, még a hitet is. Bonhoeffer azonban emlékeztet, hogy a hit nem elvont magánügy, hanem az egyházi közösségben teljesedik ki. Éppen ezért hangsúlyozza a magány és a közösség egymást feltételező jellegét: „Aki közösséget akar magány nélkül, az a szavak és érzések ürességébe merül, aki pedig magányt keres közösség nélkül, az a hiúság, az önimádat és a kétségbeesés feneketlen mélységében pusztul el.”[1]
Bonhoeffer elutasította azt az elképzelést, hogy az egyént és a közösséget valaha is szembe kell állítani egymással, mivel szimbiózisban léteznek. Az autentikus egyén csakis a saját egyéniségén keresztül jön létre és a hiteles közösséget csak azok kovácsolhatják össze, akik megőrzik egyéniségüket.
Döntő fontosságú Bonhoeffer szerint az Istennel és az Ő igéjével egyedül töltött idő. De ezt mindig szoros kapcsolatban kell tartanunk az egyházi közösséghez való viszonyunkkal. Így az Istennel egyedül töltött időnk célja nem csupán a saját személyes épülésünk, hanem az egyházi közösségre való folyamatos összpontosítás. Mivel másokkal közösségben létezünk, minden, ami velünk, mint egyénekkel történik, bármilyen magánjellegű is legyen, hatással van a közösségeinkre. Amit imádkozásból nyerünk, és ami az egyéni elcsendesedésekből, meditációkból hasznunkra van, azt mind a közösség javára kell felhasználnunk és nem csupán a sajátunkéra. Az egyházi közösség célja az egyén, de ugyanígy az egyén célja is az egyházi közösség, bonhoefferi értelemben.
Különösen fontosnak tartotta a reggeli csendességet: „Gondoskodj arról, hogy előbb találkozz Krisztussal, mint más emberekkel.”[2] Ennek az a jelentősége, hogy napunkat nem a világ zajában, hanem Krisztus jelenlétében kezdjük, ezáltal minden kapcsolatunkat az Ő személyén keresztül értelmezzük. Ezzel nem csupán magunkat erősítjük, hanem képessé válunk arra, hogy felelősségteljesen, szeretetteljesen és irgalommal viszonyuljunk másokhoz.
Bonhoeffer tanácsa ismét visszavezet bennünket ahhoz a hangsúlyhoz, hogy csak Krisztus követésén keresztül tudunk másokkal foglalkozni. A közvetlen kapcsolat helyett, amely az énünk igényét szabadjára engedi másokra, Krisztusnak kell „közénk” állnia. Így szabadulnak meg a mi ellenőrzésünk és tárgyiasításunk alól. Ennek egyik gyakorlati megvalósítási módja, hogy minden napot Krisztussal kezdünk, nem pedig másokkal, hogy felkészüljünk arra, hogy csakis rajta keresztül lássuk és halljuk őket, hogy az Ő társaságában érkezzünk a közösségbe, ne csak egyénként.
„Elhallgatni azt jelenti, hogy valóban nem tudunk semmit sem mondani, azt jelenti, hogy úgy érezzük, mintha egy idegen, de jótékony kéz lenne az ajkunkon, és azt mondaná, hogy hallgassunk. Hallgatni azt jelenti, hogy boldogan szemléljük azt, akire vágyunk, a szeretett személyt, azt jelenti, hogy teljesen átadjuk magunkat, megadjuk magunkat a másiknak, a teljesen más felsőbbrendű hatalma előtt; azt jelenti, hogy várunk, kifejezetten arra, amit a másik mondani akar nekünk. Isten előtt hallgatni azt jelenti, hogy átengedjük Istennek az első és utolsó szó jogát velünk kapcsolatban, és azt jelenti, hogy elfogadjuk ezt a szót, bármi legyen is az, az örökkévalóságig. Azt jelenti, hogy nem próbáljuk megigazítani magunkat, hanem inkább meghallgatjuk, hogy mit mondhat Isten a mi megigazulásunkról. A hallgatás nem azt jelenti, hogy nem teszünk semmit, hanem azt jelenti, hogy belélegezzük Isten akaratát, azt jelenti, hogy feszülten hallgatjuk és készek vagyunk engedelmeskedni. A csend órája a komoly felelősségvállalás órája, az Istennel és önmagunkkal szembeni őszinte komolyság órája, ugyanakkor mindig a boldogság órája is, hiszen ez az Isten nyugalmában megélt óra. Lelkem elcsendesedik Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.”[3]
Bonhoeffer egy proaktív, úgy is fogalmazhatunk, szolgáló hallgatásra hív el bennünket. Ez a hallgatás, csendesség távol van a kiüresedő, önkiüresítő semmittevéstől. Ahogyan a fenti idézetben is látható volt ez igen komoly, aktív munka. Nem meglepő tehát, hogy a csend olyan nehéz fogalom és téma, amelyet a legtöbb ember igyekszik elkerülni. Bonhoeffer két kulcsfontosságú problémát emel ki, amelyek a csend útjában állnak. Először is, általában félünk a csendtől, mert tökéletes környezetet biztosít ahhoz, hogy „lelepleződjünk.”[4] Félünk önmagunktól és attól, hogy valóban meglátjuk, milyenek vagyunk. De sokkal jobban félünk Istentől és attól, hogy betörhet az életünkbe, létezésünkbe, és megzavarhatja magányos, individualista életünk biztonságát. Másodszor, lustaságunk miatt is próbáljuk elkerülni a csendet. Bár ez sokkal hétköznapibb álláspontnak tűnhet, de ugyanolyan lényeges. Félelmünk attól, hogy Isten belelát az életünkbe, nem csak azért van, amit felfedhet, hanem azért is, mert követelhet. Azért hoztuk létre életünk „egyedülálló,” individualista álarcát, hogy biztonságban és kényelemben tartsuk magunkat. Krisztus parancsa azonban éppen az ellenkezőjét teszi, és először a halálunkat követeli meg, másodszor pedig az egész új életünket az Ő szolgálatában.
Az Isten előtti csend nem olyasmi, amit egyértelműen elvárhatunk. Nem olyasmi, amit képesek vagyunk azonnal megtenni. Az Isten előtti csend nem magától értetődően természetes. Ha jól csináljuk, akkor sem biztos, hogy kényelmesnek fogjuk érezni. Bonhoeffer leírja, hogy „a csendhez szükség van arra a mindennapi bátorságra, hogy kitegyük magunkat Isten Igéjének, és hagyjuk, hogy megítéltessünk általa; szükség van arra a spontaneitásra, hogy minden nap örüljünk Isten szeretetének.”[5] Nemcsak a kitettségtől való félelmünkkel és a Krisztus hívása, aktivizálódásra való felszólítása miatti kellemetlenségünkkel kell megküzdenünk, hanem azzal is, hogy ezt a folyamatot, a csend keresését mindennap újra kell kezdenünk. Krisztus útja azonban ez. Megkívánja, hogy életünk eddigi felszínes elemeit hagyjuk levetkőzni, és hogy felismerjük, ez vonz minket egy új és mély valóságba, ahelyett, hogy egyszerűen lerombolná a sajátunkat, az individuumot véglegesen eltörölné. Nem, helyette ezzel is a hívők közösségét építi. A testvéreket, egymást segítjük azzal, amilyenek vagyunk. Isten csodái közül ez az egyik legnagyobb, hogy téged és engem is, mindannyiunkat használni tud egymásért, az egész földön küzdő egyházért.
A mai egyháznak szembesülnie kell azzal, hogy a világi individualizmus végső soron nem felszabadít, hanem elszigetel. Bonhoeffer teológiája emlékeztet bennünket arra, hogy a keresztény szabadság nem az önmegvalósításban, hanem Krisztus szolgálatában és a közösségben található meg. A hit tehát nem magánvallás, nem egy „sajátos” önmegvalósítás, hanem közös felelősség: nem pusztán a lelkünk megerősítéséről szól, hanem a világ átformálásáról, amelyet egyedül Krisztus kegyelméből és vezetése alatt vihetünk végbe.
Jegyzetek az evangélikus homiletika 20. századi történetéhez a Lelkipásztor evangélikus teológiai szakfolyóirat elindulásának jubileumán
Jürg Kleemann szerint „…miközben a prédikátorok templomai egyre ürülnek, aközben a polcaik egyre inkább telnek meg homiletikai irodalommal.”[1] E megállapítás első részének igazságát a Magyarországi Evangélikus Egyház kontextusában aligha lehetne tagadni, de a második fele is meglehetősen komoly problémával szembesíti a kérdést ugyanezen kontextusban vizsgálni kívánókat. Hiszen a magyarországi evangélikus gyakorlati teológia dokumentáltan mintegy hetven éve használja az igehirdetés mai helyzetére az „igehirdetés válsága” lassan homiletikai közhellyé váló kifejezést, strukturális, koncepcionális megújulását célzó folyamatokról legfeljebb, mint egyéni kísérletekről szólhatunk.
A 20. századi magyar evangélikus homiletika történetben először Prőhle Károly az 1950-es évek első felében elhangzott homiletikai előadásainak A nyilvános igehirdetés mai kérdései című bevezetésében foglalkozott a prédikáció válságának problémájával, amelyet azonban, mint a prédikálás teljes történetét meghatározó jelenséget határozta meg.[2] Rámutat azonban arra is, hogy bár az igehirdetés a 20. század hatalmas felfelfedezése volt, a 1950-es éveket megelőző évtizedek azt a felismerést is magukkal hozták, hogy az egyház nem tud igét hirdetni. Klemann idézett véleményével egybecsengően állapítja meg, hogy 1920-as évek óta megjelent, soha nem látott mennyiségű tanulmány mind egyezik abban, hogy az igehirdetés csődjéről beszél, azaz arról, hogy bár ismerjük a homiletikai szabályokat, igét hirdetni mégsem tudunk. Prőhle szerint az igehirdetés válságát leginkább az jelzi, hogy a mai igehirdetések hatásai alig mérhetők például az apostoli kor homiletikai teljesítményéhez. A mai igehirdetés kevésbé éri el az embereket, még akkor sem, ha telve vannak a templomok, mivel az emberiség jelentős része az igehirdetés hatósugarán kívül éli életét, és éppen azok esnek ki leginkább ebből a körből, akik a világ ható tényezői. „Nagyfokú válságban van ma az igehirdetés, nem éri el az embereket. Csak a templomba járókat, azoknak is csak életük egy részét. Ez a helyzet nem új, százötven éves. Azóta jár az egyház és a világ külön utakon. A legújabb tíz esztendőben kísérletek történtek arra, hogy a világ bekerüljön az igehirdetésbe. Éles támadások indultak a visszahúzódó pietista igehirdetés ellen. Vajon az új kísérletek elérték-e az embereket, a gyülekezeteket? Tény, hogy az egyház igehirdető szolgálata ma nem okoz izgalmat a világban, mint Chrisostomos vagy Luther esetében. Voltak idők, amikor a megszólaló igehirdetés forrongást támasztott, izgalmat keltett. A mai világ aggodalommal figyeli, hogyan szólal meg a keresztyénség, másrészt kívánja, hogy megszólaljon s elérje a tömegeket.” Prőhle megállapítása szerint a kialakult helyzetre régóta keresett megoldások között három fő csoportot különíthetünk el: a korszerű igehirdetést szorgalmazók, a lelki síkra visszavonulók, az igehirdetés helyett a szentséget vagy a diakóniát hangsúlyozó csoportjait, de összefoglalóan azt is megállapítja, hogy az igehirdetés elvetése helyett annak megújítását célzó irányzatokban a kérdés valójában az, hogy milyen módon lehet az ige élővé.
Id. Hafenscher Károly Igehirdetésünk tartalma és szándéka ma című, 1967-ben született doktori értekezésében a nemzetközi és a hazai elsősorban rendszeres teológiai kontextus vizsgálata után külön, a homiletika aktuális kérdéseit felvázolva foglalkozik a válságba jutott igehirdetés értelmével. Megállapítja, hogy míg a homiletika történetben az első kérdés mindig a quid, a második kérdés a quomodo volt, addig ma a necesszitás vált elsőrangú problémává. Prőhle Károlyhoz hasonlóan három lehetséges alternatívaként a liturgia, a diakónia és a poimenika útját mutatja fel. Hafenscher Károly értelmezésében azonban bár a válság valósága nem vitás, és a prédikáció helyzete nem problémamentes, mégsem méltó az egyházhoz, ha a pánik vagy a reménytelenség hangját szólaltatja meg ebben a kérdésben, mivel – mint mondja – nem a krízist, hanem a küldetést, a mandátumot kell halálosan komolyan venni. Hafenscher – és itt eltér Prőhle felfogásától – már az apostoli igehirdetésben is kimutatja a válság jeleit, és kiemeli, hogy már 2Tim 4,4 is arról panaszkodik, hogy egyesek az evangélium helyett a mítoszokhoz fordulnak. Hafenscher Károly a megoldást a problémák jobb megértésének segítésesében találja meg, amelyben három értelmezést – az eszkatológiai igehirdetés, az igehirdetés mint harci cselekmény, az igehirdetés mint írásmagyarázat – különít el, és megállapítja, hogy ezekben egy-egy részigazság ismerhető csak fel.[3]
Nagy István tatai esperes, későbbi professzor 1972-ben született Az igehirdetés: Isten felelős cselekedetre indító üzenete ma című doktori szigorlati dolgozatát is az igehirdetés válságának problémájával vezeti be, amelyben a kor teológiai atmoszférájába illeszkedő megfogalmazásokkal megállapítja, hogy „[az] igehirdetés elvesztette hitelét. Az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy az »erkölcsprédikációk«, a »szűk lelki világ gettójába« húzódó igehirdetések, a »keresztyén teóriák« nem érik el a modem embert és nem indítják felelős cselekvésre. Pedig Isten igéjének olyan bizonyságtételként kell megszólalni, amely elér a hallgatók szívéhez, s felelős döntésre és aktív tevékenységre indítja őket. Miért vesztette el az igehirdetés a hitelét? Mert az egyház nem munkálkodott azon, hogy a világban felvetődő szociális kérdések megoldásában segítséget nyújtson, s előbbre vigyen. Az igehirdetők által meghirdetett Isten mindig az »egyház Istene« volt, akinek érdeklődési körén kívülinek tüntették fel a politikai és szociális élet kérdéseit.”[4]
Groó Gyula 1974-ben gépelt formában megjelent homiletika előadása igen szűkszavúan, de annál figyelemre méltóbban beszél, nem csupán az igehirdetés, hanem a teljes istentisztelet válságáról. Az újra és újra felszínre törő fogalomban azonban egyértelműen pozitív jelet ismer fel, amely azt mutatja, hogy az istentisztelet olyan probléma, amellyel foglalkozni érdemes, hiszen annak lehet csak válsága, ami jelentősnek mutatkozik, mert ami nem jut, nem juthat válságba, vagy éppen jut, de nem érzékeljük, az ezzel együtt jelentéktelenné is vált.[5]
Az igehirdetés válságának ténye mintegy hetven éve dokumentálhatóan közismert és elemzett probléma a magyarországi evangélikus homiletikai gondolkodásban, amely azonban – cáfolva Kleemann fentebb idézett tézisét – nem vállalkozott arra, hogy a gyakorló lelkészek könyvespolcait megtöltse homiletikai irodalommal. A 20. században nyomtatásban megjelent evangélikus homiletika Hörk József eperjesi teológiai tanár munkája volt, amely azonban nem vált paradigma értékű irodalommá az evangélikus homiletikában.[6] A 20. századból Stráner Vilmos[7], Jánossy Lajos[8], Budaker Oszkár[9],[10] Prőhle Károly, Groó Gyula és id. Hafenscher Károly homiletikai előadásait csak gépelt vagy kézírásos formában rögzítették, ily módon az egyházi közvélemény aligha találkozhatott a Teológiai Akadémia elődadásain túl az ezekben megfogalmazott véleményekkel.
Az evangélikus igehirdetést leginkább befolyásoló tényező a 20. században ily módon nem korszakos irányzatokat meghirdető homiletikai tankönyvek vagy szakkönyvek voltak, hanem az 1925 óta megszakítás nélkül működő Lelkipásztor szakfolyóirat, amelynek hangsúlyos elemét kezdettől fogva egészen a mai lapszámokig igehirdetési előkészítők. Bár ezek átfogó vizsgálata és értékelése – különösen az elmúlt ötven év viszonylatában – még várat magára,[11] mégis megállapíthatjuk, hogy ezen dolgozatok meglehetősen széles skálán mozognak a szakmaiságot, a tartalmi mélységet és a használhatóságot illetően, másfelől pedig sokkal inkább az igehirdetés tartalmi, tehát a materiális homiletika kérdéseit, és kevéssé az igehirdetés formai, tehát az elvi homiletika problémáit vizsgálják. A Lelkipásztor folyóirat ugyanakkor néhány homiletikai témájú tanulmányt is közölt, de ezek az igehirdetés válságára legalább megoldási javaslattal szolgáló átfogó homiletikai koncepcióvá aligha álhatnak össze.
Az ebben az évben ünnepelt százéves évfordulón véleményem szerint az itt idézett, több esetben valaha a lap főszerkesztőjeként tevékenykedők tollából származó vélemény mi sem vesztett aktualitásából. Nem tehetünk mást, minthogy azt kérdezzük: várhatjuk-e egyházunk egyetlen hivatalos teológiai szakfolyóiratától az igehirdetésünk megújulásának elősegítését, vagy továbbra is a válságkezelés válságát kell szenvednünk?
[10] Elemzésüket lásd: Hafenscher Károly: A soproni teológiai fakultás öröksége. A gyakorlati teológiai tanszék és professzorai. Lelkipásztor 99. évf. (2024) 2. sz., 63–80. o.
[11] A 20. század első felének anyagai némileg feldolgozottnak mondhatók, mivel Id. Hafenscher doktori értekezésében külön fejezetekben foglalkozott a Lelkipásztor 1967-ig megjelent számaiban publikált homiletikai témájú és igehirdetői előkészítő gyanánt írt cikkeivel (Hafenscher 1967, 439-513. o.)
A neves svájci protestáns teológus Karl Barth 1948 tavaszán Magyarországra látogatott. Előadói körútra érkezett a Magyarországi Református Egyház vezetőinek kérésére. A meghívás nem titkolt célja az volt, ahogyan ezt Fazakas Sándor is kifejti, hogy Barth tanáccsal, véleménnyel, útmutatással szolgálhasson hittársainak, az addigra kialakult politikailag és egyházpolitikailag is igen feszült helyzetben.[1] A teológus eleget téve a meghívásnak Magyarországra utazott és az utazásról készített saját előadáskötete szerint igen tartalmas látogatás lehetett. Tartott ugyanis igehirdetést Debrecenben, interjút adott és pódiumbeszélgetésen vett részt Budapesten, előadásokat tartott Sárospatakon, Miskolcon, Debrecenben, Pápán, Sopronban és a fővárosban is.[2]
Fő előadását, amelynek írott formája kötetének címadó tanulmánya is lett, valamint meghatározó kiindulási ponttá vált mind a Magyarországi Református Egyházban, mind pedig a Magyarországi Evangélikus Egyházban, Sárospatakon és Budapesten is elmondta 1948 márciusában, előadásának címe pedig A keresztény közösség az államrendek-változásában.[3]
Az előadás arra a meghatározott helyzetre reflektált, ami abban az időszakban a Magyarországi Református Egyházat jellemezte, tulajdonképpen az az alapvető kérdés, hogy az egyház totálisan ellenálljon az államnak, vagy kollaboráljon vele? Persze ez a kérdés nemcsak a református egyházat feszítette szét azokban az időkben, hanem a többi magyar egyháznál is ugyanez a dilemma merült föl, így többek között a Magyarországi Evangélikus Egyháznak is meghatározó kérdése volt ezekben a hónapokban ez a két lehetőség. Ezzel a helyzettel Barth is tisztában volt. Ezért előadásának elején rögtön azzal kezd, hogy maga is tudja mennyire terhelt téma ez most, éppen aktualitása és a folyamatban lévősége miatt.
„Témánk az államrendek–változásáról szól. Ez teszi a témát aktuálissá. A mi generációnknak sok, túl sok tapasztalata van ebben a kérdésben. Államváltás, tudjuk, hogy mit jelent ez: izgalom, feszültség és erőszak, megaláztatás és sértés, megérdemelt és érdemtelen emberi sorsok, az emberi természet és a pajzánságok leleplezése, külső és belső életproblémák minden érintett számára, minden mérce és perspektíva megrendülése minden horizonton.”[4](Sz. B. ford.)
Barth azzal a megállapítással kezdi meg előadását, hogy tisztázza a helyzetet. Egyszerűen kijelenti és alap tényként kezeli, hogy Magyarországon 1948 tavaszán „államrend–változások” zajlanak, ha kissé másként kívánom fordítani a kifejezést, akkor rendszerváltásról beszélünk. Ezzel persze a szerző még nem fedett fel nagy titkokat, de a svájci teológus gondolatmenetéhez hozzátartozik az is, hogy ebből a tényből indítja meg a diskurzust. Barth ezzel a megállapítással szemléltetni akarja, hogy az államrend–változások természetes, a történelemtől nem idegen, időnként bekövetkező dolgok. Tehát olyan adottságok, amikkel az egyháznak együtt kell élnie, ami az egyház létét önmagában még nem befolyásolja.
„A keresztény közösség nem a mennyben, hanem a földön él. Ezért rögtön feltételezzük, hogy az államrendek–változásában és mindabban, amit az ilyen események maguk után vonnak, nem közömbös, hanem mint gyülekezet és annak minden tagja, nagymértékben érintett. De a másik előfeltétel még fontosabb, hogy keresztény gyülekezet legyen és maradjon, és az államrendek–változása közepette is megélje saját ügyét. És amivel itt foglalkozunk, az pontosan a saját ügye az államrendek–változásában.”[5]
Viszont ezzel a megállapítással együtt jár az is a szerző gondolatmenetében, hogy az államrend–változások nem eredendően negatív események. Sőt, Barth egyfajta új lehetőségnek lát minden ilyen változást, ahol az egyház, a keresztény közösségek korrigálhatják addigi helyzetüket, hogy egyfajta új reformációval visszatérhessenek az ige tanúsága szerinti Jézus Krisztushoz.[6]
„Az államrendek az emberek által tett és megvalósított kísérletek, amelyek az általános emberi, politikai együttélést az egyén szabadságának és a közösség igényének bizonyos összehangolásával, jogi rendelkezések megalkotásával biztosítják, amelyek mögött az érvényesség megteremtésére és fenntartására szolgáló hatalom áll. Az államrend azt jelenti: a hatalom eszközeivel megvalósuló jogrend, a hatalom rendje a jog becsületére. A keresztény közösség csak egy Urat ismer, csak az Ő rendjét, jogát, hatalmát. De pontosan ezt az egy Urat ismeri, mint minden urak Urát. Elismeri tehát az ő parancsát, akaratát, kinevezését, kezét, még az ideiglenes és korlátozott célokat kitűző államrendekben is. Látja, hogy emberek dolgoznak. De az ember ezen ideiglenes és korlátozott munkája mögött és fölött isteni küldetést lát.”[7]
Barth ezek után kezd rátérni előadásának fő mondanivalójára és üzenetére, ami teológiai síkon próbálja felvetni az egyházak lehetőségét a magyar államrend–változások közepette. Egyik alapvető állítása, hogy a gyülekezetek és a közösségek nem lehetnek apolitikusak, nem vonhatják ki magukat a politikai felelősségvállalásból. Többek között azért sem, mert az egyház része a világnak, így pedig a politikai térnek, másrészt pedig, ahogy ezt már a korábbiakban is kifejtette, mint Isten rendelése, ezért is hálásnak kell lennünk. Azt pedig már csak az érvelésének végére teszi, hogy az államrend hordozóiért való imádságra még az apostoloktól kaptunk felhívást.
„Még ha annyira nem egyháziasak is [az állam képviselői], amennyire csak tudnak és akarnak, a gyülekezet nem lehet apolitikus, és a tagjai sem lehetnek azok. Mindig hálásak lesznek az államrend létezéséért, mint olyanért. […] Az Isten ajándéka és rendje iránti keresztény hála konkrét formája a gyülekezet politikai társfelelőssége. Ez az emberi munkát nem hagyhatja egyszerűen magára, más emberekre. Az apostolok nem is hangsúlyozhatták ezt a keresztény társfelelősséget határozottabban, mint azzal, hogy a gyülekezet az állami rend hordozóiért való imádkozásra szólítják fel.”[8]
Saját meglátásom szerint ezen a ponton érkezünk el az előadás legfontosabb pontjai közül az egyikhez. Ez pedig Karl Barth teológiai időszemlélete. Már előadásának elején elkezd ezzel a témával foglalkozni és kifejteni azt, de az egész előadás folyamán többször visszatér a témára, hivatkozik rá és megerősíti azt. Barth koncepciójának az alapja az az állítás, miszerint az egész kereszténység, de maga a világ is két pont között él, amely két pontot két esemény helyez el az emberiség történetének idővonalán. Az egyik pont már mögöttünk van, a másik pedig még előttünk. A mögöttünk lévő, már megtörtént esemény az Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása. Ez a mindent megváltoztató esemény arra kell, hogy sarkalljon minket Barth szerint, hogy bűnbánattal tekintsünk életünkre, miközben felismerjük, hogy Isten győzelmet adott nekünk Jézus Krisztus által.[9] A másik pont pedig, a cél, ami felé haladnunk kell, az Jézus Krisztus dicsőségben való visszatérése. A szerző úgy látja ezt már önmagában a feltámadás is jelzi a számunkra, sőt ez a bizonyíték arra is, hogy ez a visszajövetel már folyamatban van.[10]
Ennek a gondolatnak legfőképpen az a jelentősége, hogy rámutat arra a lehetőségre, amit Barth már többször többféleképpen is körüljárt, mégpedig, hogy ilyen értelemben az államrend–változások, de legfőképp maga az államrend része az eljövendő eszkaton megvalósulási folyamatának, és mint ilyen, építheti azt. Legalábbis Barth 1948-ban teoretikusan nem akarja kizárni ennek a lehetőségét sem. Ezzel pedig, akarva-akaratlanul, Barth haladáspártinak mutatkozik az olvasók előtt ebben a kérdésben.
„Minden dolog kezdetétől és céljától, kezdve az államrendek–változás és változásai is ennek a nagy változásnak a fényében állnak, amelyet Jézus Krisztusnak hívnak. Innen el lehet és el is kell távolodnunk, de nem azért, hogy ne figyeljünk többé az államrendek–változására, hanem azért, hogy tisztán lássuk azt. Furcsa lenne, ha a keresztény közösség, amely hiszi és elismeri ezt a nagy változást, nem tudna és nem akarna egy kicsit higgadtan és világosan beszélni ezekről a kisebb változásokról.”[11]
Barthnak ez a felvetése azért is jelentős, mert a Magyarországi Evangélikus Egyház szemszögéből nézve teljes mértékben szembe megy azzal az iránnyal, amit Ordass Lajos püspök képviselt az egyház élén. Ordass Lajos ugyanis határozott ellenállást és együtt nem működést, többször is tiltakozást mutatott az akkor kialakuló államrenddel szemben. Munkatársa Benczúr László visszaemlékező kötetében fel is idézi egy beszélgetését Ordass püspökkel, ami alapján Benczúrnak és több társának egyértelmű, hogy Ordass püspök Eivind Berggrav norvég püspök mintáját követi az állammal szemben meghatározott álláspontjában. Ezt az állítást Benczúr emlékezete szerint Ordass határozottan elutasította.[12] Ezzel szemben viszont Ordass saját kötetében azt írja, hogy mikor 1947-ben először találkozott Berggravval, akkor tanácsokat kért tőle a Magyarországon kialakuló diktatúrával szembeni esetleges harc miatt.[13] Így az Ordass Lajos által képviselt vonal az akkori Magyarországi Evangélikus Egyház egy jelentős része számára elfogadott és követett minta volt.
A norvég püspök több tanáccsal is ellátta Ordass püspököt, illetve későbbi lundi találkozásukkor is tovább tárgyalták ezt a témát. Meglátásom szerint ezek közül a gyakorlati tanácsok közül Ordass Lajos majd mindent alkalmazott, mégis a legjelentősebb tanács, amit a püspök bebörtönzéséig nyíltan és fáradságosan próbált megvalósítani az az volt, hogy megbonthatatlan egység legyen az evangélikus egyházban az állammal szemben.[14] Berggrav számára ez a norvég egység volt a legfontosabb fegyver, ami a norvég egyházi harc kimenetelét is befolyásolta. Ezt a fajta egységet Ordass Lajos sosem tudta a Magyarországi Evangélikus Egyházon belül megvalósítani, még akkor sem, ha az egyház tagok többsége a püspököt támogatta ebben a helyzetben.[15] Persze az egyház legjelentősebb szempontja ekkor az lehetett, hogy addig ne mutasson nyílt ellenállást, amíg a status confessionis nem következik be.
Emellett pedig jelentős különbség volt a norvég és a magyar helyzet között, hogy Norvégiát megszállták a németek, így pedig jogi alapon döntött úgy Berggrav és a norvég egyház is, hogy a Hágai Nemzetközi Jog szabályait fogják magukra alkalmazni, ami alapján a norvég egyházi harcnak jogi vetülete és alapja is lett. Ezzel szemben az 1948-as magyar helyzet minden hasonlósága ellenére is más volt, hiszen nem nyílt háború folyt, hanem ideológiai, politikai harc, amik más ellenállási cselekvéseket igényeltek, mint a korábbi Norvég helyzet. Ennek ellenére is Ordass Lajos mindent megtett azért, hogy a pártállammal szembeni harcban jogilag is szembeszálljon az állami akarattal, többnyire Berggrav tanácsai alapján.[16]
Ezzel szemben Karl Barth, ahogy azt az imént láttuk, nem jogi, hanem teológiai, eszkatoni meghatározottság alapján próbálta kifejteni álláspontját az állammal és az államrend–változásokkal kapcsolatban, ami így kiemelkedő eleme lett előadásának, különös tekintettel az 1948-as tavaszi magyar helyzetre. Ugyanis ezek a megállapítások voltak azok, amik elsőként találkoztak a regnáló állami igényekkel. Egyrészt azért mert Barth ilyen módon teológiailag is meghatározta a múltat, amire vonatkozóan igenis lehet bűnbánattal tekinteni, még akkor is, ha Krisztus keresztjét és az üres sírt megpillantva a kegyelem, a hála és a győzelem érzése kell, hogy hatalmába kerítsen bennünket, amivel így rögtön a jövő felé tekintünk, amelyben az eljövendő eszkatont munkáljuk, építjük, ahogy csak bírjuk, Krisztológiai indíttatásból, Jézus Krisztus miatt.
Ez a teológiai koncepció azért találkozhatott az akkori rezsim, pártállami igényeivel, mert a pártállam is két idői síkban gondolkodott. Egyrészt ott volt a nemzetiszocialista múlt, a Horthy korszak, amellyel kapcsolatban és ami miatt az egyházaktól bűnbánatot, személycserét várt az állami vezetés. Továbbá ott volt a jövőbeni sík, amihez igazodva azt a feladatot kapták az egyházak, hogy kitalálják miként tudják az állammal és a társadalommal közösen építeni a jövőt. Ezt az állami meghatározottságot és igényt Poór József visszatekintő elemzése szemléletesen bemutatja és megerősíti mind az evangélikus, mind a református egyház vonatkozásában.[17] Egy kortárs forrás viszont ebben a kérdésben Ordass Lajos evangélikus püspök 1948. április 19-i naplóbejegyzése,[18] amelyben leírja az egyházelnökség találkozóját és tárgyalását az akkori miniszterelnök-helyettessel Rákosi Mátyással. A bejegyzés tanúsága szerint ezen a megbeszélésen is két alapvető síkon folyt a tárgyalás a múlttal kapcsolatos bűnbánaton és a jövőbe tekintő közös építkezésen. A bűnbánat ezen a konkrét találkozón is nyilatkozat kérésekben és személycserék követelésében öltött testet az állam részéről, a jövő közös építése pedig az állammal való totális együttműködésben volt Rákosi számára elképzelhető.
„… a keresztény közösség mindenekelőtt a bűnbánat lehetőségét fogja felismerni az ilyen [államrend–] változásban.”[19] írja Barth. Ahogyan azt már fentebb említettem, a svájci teológust azért hívták, hogy tanácsot adjon, utat mutasson ebben a kényes történelmi pillanatban a magyarországi egyházak számára. A címadó előadást és Barth egész úti kötetét végig olvasva kitűnik, hogy a szerző ennek érdekében mindent meg is tett. Ráadásul alapvetően nem politikai síkon, hanem mindent a teológia és a krisztológia felől megközelítve. Ennek ellenére is, szavai akaratlanul is illeszkedtek az állami elvárásokhoz, hiszen egy sajátos, mégis haladáspártiságot mutatnak. Nem véletlen, hogy még évtizedekig hivatkoztak erre a kötetre állami részről.[20]
Pedig Barth a keresztény közösségek szabadságáról is ír. Arról, hogy nincs más mérőfoka a keresztényeknek, mint Isten Igéje. Ez az, aminek meg kell felelni és ez az, ami végső soron meghatározhatja az egyház viszonyát a különböző államrendekkel. „[A keresztény közösség] végül is Isten Igéjén alapul, és egyedül Neki van elkötelezve! Minden állami meghatározottság mellékes. De nem szolgálhat idegen isteneket. Ezért jobb híján nem tud egyesülni semmilyen régi vagy új államrenddel, mint ahogy jobb híján nem tud ellenállni semminek. Nem tud engedelmeskedni vagy ellenállni semmilyen abszolút és absztrakt dolognak, csak relatív konkrét dolgoknak tud engedelmeskedni vagy ellenállni, és egyedül az az engedelmesség vagy ellenállás, amelyet Isten Igéje parancsol neki. Isten Igéje azonban nem kötődik sem ehhez, sem ahhoz, sem egy régi, sem egy új államrendhez. […] A keresztény közösség nem csinálhat elvet a szabadságból. Elsősorban Isten Igéjének szabadságával foglalkozik, és csak ezután és ezzel összefüggésben a saját szabadságával.”[21]
Karl Barth teológiai megközelítéséből látszik, hogy valójában ennek az egész helyzetnek, a kérdésnek vagy dilemmának, hogy együtt működjön-e az egyház, vagy álljon-e ellent, igazából nincs értelme. Hiszen az egyháznak nem politikailag vagy ideológiailag kell állnia egyik vagy másik oldalon, hanem teológiailag kell ragaszkodnia Isten igéjéhez. Ez az egyetlen, amit felelősséggel megtehet. Ebben az értelemben pedig Barth megpróbálta kiemelni ezt az egész konfliktust az aktuálpolitikai síkról és kísérletet tett arra, hogy egy új, teológiai szintre helyezze azt, ahol a politikának és az államnak, az ideológiáknak nincs játékterük.
Fazakas Sándor ezt a gondolkodást egyfajta harmadik útnak nevezi.[22] Az eredeti szituációban felvetett két lehetőséghez képest Barthnak ez a szándéka mindenképpen egyfajta harmadik útnak tekinthető. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy ez a kifejezés nem szerepel az elhangzott és megjelentett előadás eredeti szövegében. Sőt, helyette szerepel egy hasonló kifejezés, amit a szerző elég negatívan értékel. „Az államrend–változása mindig kísértés lesz a keresztény közösségek számára, hogy feladják életüket és ne igazodjanak a küldetésükhöz. Ilyenkor hivatkozhat szent semlegességre, a pártok fölötti harmadik pozíciójára, bár ez a hivatkozás nem szabadságát, hanem csak tehetetlenségét takarja, képtelenségét a politikai helyzet meglátására, megértésére, megvilágítására, értelmezésére, kudarcát a próféciában, amelyre kétségtelenül hivatott és felszerelt lenne.”[23]
Az előadás zárásaként Barth mond még néhány gondolatot az egyház szolgálatáról az államrend–változásokban. A szolgálat, mint fogalom fontos kérdése és témája lett a protestáns egyháztörténetnek Magyarországon, de ebben az esetben azt is meg kell látnunk, hogy itt még nem arról a szolgálatról van szó, mint a későbbiekben. Karl Barth ugyanis mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet előadása végén, hogy az adott, konkrét államrend–változások aktuálisan zajló helyzetének ellenére is, ezekben a konfliktusokban is emberek vesznek részt, akik Isten teremtményei és akik hisznek Jézus Krisztusban, de ami a legfőbb, olyan emberek vesznek részt és szenvednek ebben az államrend–változásban, akikért Jézus meghalt a kereszten. „A keresztény közösség akkor végzi helyesen szolgálatát az államrendek–változásában, amikor olyannyira önállóan viszonyul hozzá, és amikor úgy vesz részt benne, hogy képes a régi és az új rend képviselőit, a változásban veszteseket és nyerteseket együttesen alázatra, Isten és az emberiség dicséretére hívni, együtt hívni őket a nagy változásba vetett bizalomra és a kinyilatkoztatásában való reménységre.”[24]
[1] Fazakas Sándor – Ferencz Árpád (szerk.): Barth és a magyar református teológia (Rekonstrukciós kísérlet). Karl Barth Kutatóintézet Kiadványai (6.), Debrecen, 2011. 100. o.
[2] Barth, Karl: Chrisliche Gemeinde im Wechsel der Staatsordnungen. Dokumente Einer Ungarnreise 1948. Evangelischer Verlag A.G. Zollikon-Zürich, Zürich, 1948.
[15] Ordass Lajos: Naplóm. Ordass Lajos evangélikus püspök naplófeljegyzései 1948, 1956-1957. Luther Kiadó, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Ordass Lajos Alapítvány, Budapest, 2021. 92 – 94. o.
Ismét tanítani kezdett a tengerparton. Igen nagy sokaság gyűlt össze körülötte, úgyhogy egy vízen levő bárkába szállva leült, az egész sokaság pedig a tengerparton volt. Sokat tanította őket példázatokban. Tanítás közben így szólt hozzájuk:– Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. Történt pedig vetés közben, hogy a mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és felkapkodták. Másik meg sziklás helyre esett, ahol nem volt sok föld. Azonnal kihajtott, mert nem volt mélyen a földben. És amikor feljött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt gyökere, kiszáradt. Egy másik tövisek közé esett. A tövisek megnőttek, megfojtották, és nem hozott termést. A többi pedig jó földbe esett. Termést hozott, miután kikelt és szárba szökkent. És meghozta egyik a harmincszorosát, másik a hatvanszorosát, sőt némelyik a százszorosát is.Majd ezt mondta:– Akinek van füle a hallásra, hallja!Amikor egyedül maradt, a körülötte levők a Tizenkettővel együtt megkérdezték a példázatokról. Jézus így szólt hozzájuk:– Nektek megadatott Isten országának a titka, de a kívülállóknak minden példázatokban marad: hogy nézvén nézzenek, de ne lássanak, és hallván halljanak, de ne értsenek; hogy meg ne térjenek, és bocsánatot ne nyerjenek.És így szólt hozzájuk:– Nem értitek ezt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többi példázatot? A magvető az igét veti. Akik az útfélen vannak, ezek: oda hull az ige, és mihelyt meghallják, nyomban jön a Sátán, és elragadja a beléjük vetett igét. Akiknél pedig a mag a sziklás talajra hullott, ezek: amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem ereszt bennük gyökeret, hanem csak átmeneti, és ha nyomorúság vagy üldözés jön az ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások meg, mint a tövisek közé hullott mag: meghallják az igét, de e világ gondja, a gazdagság csábítása vagy egyéb dolgok megkívánása megfojtja az igét, és terméketlen marad. Akiknél a jó földbe hullott a mag, azok hallgatják az igét és befogadják, és termést hoznak: az egyik a harmincszorosát, a másik a hatvanszorosát és némelyik a százszorosát.
(Ford.: STL)
Eberhard Jüngel 1977-ben megjelent Gott als Geheimnis der Welt című könyvében Istenről mint a világ misztériumáról beszél, aki bár láthatatlan, világunkba jövetelével mégis ismertté teszi önmagát. Isten világba lépése, azaz az, hogy Jézus Krisztusban emberré és testvérünkké lett, mint a szeretet története azt kívánja, hogy elbeszéljék. Ám az elbeszélés koránt sem problémamentes, hiszen számolni kell azzal, hogy Isten szeretetének a története minden, csak nem magától értetődő, ahogyan sokszor tapasztaljuk is, hogy a magától értetődő sem mindig érthető. Jüngel egészen odáig jut el, hogy az Istent szóba hozó beszéd csak akkor lehet Istennek megfelelő, ha benne ő maga érkezik el a hallgatósághoz, így maga az Ige az, amelyben Isten, mint a világ misztériuma feltárja önmagát. Azt, hogy ki az Isten, azt ő maga mutatta meg az Igében.[1]
Ahányszor az Ige fölé hajolunk, és hallgatjuk ahogyan a testté lett Ige, Jézus Krisztus maga szól hozzánk, mi több: a testté lett Ige önmagát magyarázza, mert a tanítványai képtelenek megérteni, akkor azzal is szembesülnünk kell, hogy nemcsak az Isten, nemcsak az emberré lett Isten szeretetének a története, hanem az ő titkát feltárni akaró ige maga is megfejtendő titok. Vannak olyan magyarázók, akik arról beszélnek, hogy az, amiről ebben a szakaszban olvasunk az annak a tapasztalatnak a feldolgozását adja, hogy már az ősegyház igehirdetését sem értette meg és fogadta be mindenki.[2]
Amikor sokat beszélünk arról, hogy teológusként, igehirdetőként ma az évezredeket egybefogó hídverés az elsődleges feladatunk szószéken és katedrán egyaránt, akkor most azt is belátjuk, hogy ebben a kérdésben most erre semmi szükség. Hiszen ma is érezzük ennek a valóságát, hogy hiába nekünk adatott az Isten országának a titka – ahogyan Jézus mondja ebben a szakaszban (Mk 4,11) – nem tudjuk jól elbeszélni azoknak, akik távol vannak az egyháztól. Talán igaza lenne Erik Flügge német újságírónak abban, hogy az egyház a nyelvébe pusztul bele?[3] Vagy talán az osztrák filozófus, Ludwig Wittgensteinnek álláspontját kellene elfogadnunk, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?[4]
Bár ez példázat, de a jézusi magyarázat az egyház hétköznapi valóságából született, mégis sokféleképpen érhető. Már Rudolf Bultmann is csak olyan kérdéseket tudott ezzel a szöveggel kapcsolatban megfogalmazni, hogy vajon Jézus szavai azoknak akarnak vigasztalást nyújtani, akiknek munkája nem vezet teljes eredményre? Ilyen értelemben félig belenyugvó, félig hálaadó jézusi monológgal állnánk szemben? Vagy talán az Isten szavát, a jézusi prédikációt vagy a közösségi igehirdetést hallgató emberekhez szóló buzdítás?[5] Úgy vélem, hogy minden letaglózó tapasztalat ellenére ezt a példázatot és magyarázatát is nemcsak az igehallgatók, hanem az igehirdetők bíztatásának is érthetjük. Hiszen – és ez az, amire elsőre szeretném felhívni a figyelmet – ez a példázat a bizakodó magvető példázata is lehet.[6]
Bár olyan sokszor éppen a körülmények hatalma az, ami letaglózza az igehirdetőt, mégis ez ennek a szakasznak az egyik legfontosabb üzenete, hogy vegyük komolyan a világ helyzetét, amiben Isten szeretetének történetét szeretnénk elbeszélni, és vegyük komolyan azokat is, akiket ennek a történetnek a részeseivé szeretnénk tenni, vagyis azokat, akik minket hallgatnak. Hiszen ebben a példabeszédben is az elbeszélő érdeklődése a bemutatott három példán belül a növekedéssel ellentétes folyamatokra irányul. Lebilincselő és részletes képet rajzol, amikor az út felett repkedő madarakat, a perzselő napot és a gabonaszemnek a bogánccsal folytatott küzdelmét is beleszővi elbeszélésébe. Ám az a megjegyzés, hogy a harmadik adag vetőmag sem hozott termést, végül is pozitív fordulathoz vezet.[7]
Igen, ahhoz, hogy a növekedés teológiáját tudjuk képviselni, szembe kell néznünk az önmagunkról való lemondásból születő hanyatlás teológiájának romboló erejével is. Ahhoz, hogy az egyház építésén fáradozhassunk, látnunk kell a romba dőlt emberi sorsok valóságát is. Jézus ezzel példázattal az Isten országáról szóló igehirdetésébe vetett bizakodását akarja kifejezni a nyilvánvaló sikertelenségekkel és elutasításokkal szemben. A szövegben rejlő legfontosabb jézusi üzenet tehát nem az, hogy Isten országa minden kudarc ellenére eljön, hanem inkább így fogalmazható meg: a számtalan visszautasítás ellenére is sikere lesz igehirdetésemnek, amint ezt majd Isten országának megnyilvánulása is igazolja.[8]
Ám ebben a bizakodó bizonyosságban nem felejthetjük azt, hogy a megvetés nem a magvetőért, az igehirdetés nem az igehirdetőért történik, hiszen mit sem érnek a szavak, ha azok nem akarnak vagy éppen nem tudnak elérni senkit. Így lehet ma is példa számunkra Paul Tillich német teológus hatalmas vállalkozása, hogy harctéri lövedékek jégesőjében búcsút mondott a hagyományos polgári kereszténységnek, mert tudta, hogy az olyan kifejezések, mint a bűn, a kegyelem vagy Isten sok ember számára már semmit sem jelentenek, és értelmük kiüresedett, és ezért elkezdte újra fogalmazni a megcsontosodott fogalmakat. Tillich számára Isten például az, ami minket feltétlenül megérint.[9] Ez a Jézusi magyarázatnak is a lényege: a példázatok értelme csak azok számára válik nyilvánvalóvá, akik tudatára ébrednek, hogy róluk van szó, és hogy azt a kérdést állítja eléjük, hogy van-e valami közük Jézushoz.[10] Tudunk-e így prédikálni, tudunk-e ma magot vetni az egyházban úgy, hogy akik minket hallgatnak azt érezzék, hogy Isten az ő életük történetét az ő szeretete történetének részévé akarja tenni?
Jézus magyarázata – minden nehézsége ellenére is – nyilvánvalóvá teszi, hogy mi az, ami reménységet ébreszthet a reménytelenség láttán is a szívünkben. Chrysostomos egyházatya beszél arról a jézusi magyarázatról szóló magyarázatában, hogy azok nem értették meg Jézus életének a titkát, akik a tapasztalatukkal szemben is az ellenkezőjét mondták mindannak, amit hallottak és láttak.[11] Így juthatunk el Luther Márton reformátori fordulatának a lényegéhez is, amit a Heidelbergi Disputáció 21. tételének magyarázatában így fogalmazott meg: „A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság. Ez nyilvánvaló, mert míg nem ismeri a Krisztust, nem ismeri a szenvedéseiben elrejtőzködő Istent sem. Ezért többre becsüli a cselekedeteket a szenvedéseknél, a dicsőséget a keresztnél, az erőt az erőtlenségnél, a bölcsességet a bolondságnál és általában a kellemeset a kellemetlennél.”[12] Igen, a valóság meglátása, az Isten szeretetének véres valóságban való felismerése ébreszti fel a letaglózó helyzet- és korkép ellenlére is a reménységet a magvetésre. Hiszen ez a példát a magvetés képével egy olyan eseménybe von be minket, amely folyamatosan tapasztalatunk, és mégis csoda: az elvetett magból termés érik. A csekély kezdetben már ott rejlik az ígéret, ami a kiteljesedő befejezés csodáját hirdetve arra figyelmeztet, hogy nem hiábavaló ma sem a magvetés munkája.[13] Hiszen ebből születnek a mindennapok, a hétköznapi kereszténységünk apró csodái, amik Isten országa valóságának a titkát őrzik.
Angyal-Cseke Csaba
[1] Orosz Gábor Viktor: Caritas capax verbi. Eberhard Jüngel és a nyelvben hozzánk érkező Isten. In: Bácskai Károly – Szűcs Kinga – Orosz Gábor Viktor (szerk.): Teológia és nyelv. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatóinak tanulmánykötete. Evangélikus Hittudományi Egyetem – Luther Kiadó, Budapest, 2022. 67-69. o.
[2] Dóka Zoltán: Márk evangéliuma. Hévizgyörki Evangélikus Egyházközség, 2005. 77. o.
[3] Flügge, Erik: Der Jargon der Betroffenheit. Wie die Kirche an ihere Sprache verreckt. Kösel, München, 2016.
[4] „Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen.” Vö. Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 111. o.
[5] Bultmann, Rudolf: Die Geschichte der synoptischen Tradition. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 1957. 216. o.
[6] Vö. Gnilka, Joachin: Das Evangelium nach Markus. 1. köt. Bezinger-Neukirchener, Zürich, Neukirchen-Vluyn, 1989. 155. o. (Evangelisch-Katolischer Kommentar zum Neuen Testament II/1.)
Dietrich Bonhoeffer Gandhihoz írt, nem régiben felfedezett levelének fordítása és közreadása ablakot nyit a teológus 1930-as évek eleji gondolkodására, amely a személyes formálódás és a nemzetiszocializmussal szembeni ellenállás kibontakozásának időszaka volt. A nyugati kereszténységnek szüksége volt „egy keresztény békemozgalomra,” Bonhoeffer pedig Gandhi mozgalmáról akart mintát venni, személyes gyakorlati tapasztalatot szerezni egy ilyen mozgalom működtetésével kapcsolatban. Megtalálni „a keresztény élet, a valódi közösségi élet, az igazság és a szeretet értelmét a valóságban.” A levél tartalmazza Bonhoeffer kritikáját a nyugati kultúráról és az európai és amerikai egyházról, reményét a hegyi beszéd által megújított egyházról, valamint Karl Barth dicséretét.
Dietrich Bonhoeffer lelkész 23, Manor Mount, S.E. 23. London 1934. október 17.
Tiszteletreméltó Mahatmaji!
Az európai országokban és saját hazámban, Németországban uralkodó rendkívül elkeserítő helyzet miatt merek személyesen Önhöz fordulni, és remélem, megbocsátja, hogy ezt teszem. Már régóta várok erre, de mostanra a dolgok annyira előrehaladottak, hogy nem tartom indokoltnak a további várakozást. Tudom, hogy az ön füle nyitott minden rászorulóra, bárhonnan is érkezzék, és bízom benne, hogy nem fogja megtagadni segítségét és tanácsát, és megbocsátja kérdésemet, bár nem ismer engem.
Európának, különösen Németországnak, nem gazdasági és politikai zűrzavarra van szüksége, hanem mély lelki igényességre. Európa és Németország veszélyes lázban ég, és elveszítik mind az önuralmukat, mind pedig annak tudatát, hogy mit cselekszenek. Az emberi szenvedés és szükség minden bajára gyógyírt jelentő krisztusi üzenet egyre inkább csalódást okoz a gondolkodó emberek számára, jelenlegi szervezeti formája miatt. Természetesen itt-ott akadnak keresztény egyének, akik mindent megtesznek azért, hogy a szervezett kereszténységet az alapvető megújulás felé mozdítsák, ám a keresztény egyházak legtöbb szervezeti testülete nem ismeri fel a valódi problémát. Keresztény lelkészként ezt a tapasztalatot magam is rendkívül nyomasztónak és elszomorítónak találom. Semmi kétségem afelől, hogy egyedül az igaz kereszténység vezetheti nyugati népeinket egy új és lelkileg egészséges élet felé. Ám a kereszténységnek gyökeresen másnak kellene lennie, mint amivé napjainkban vált.
Nincs értelme prófétálni a holnapról, hiszen az Isten kezében van, de ha a jelek nem csapnak be minket, minden egy a közeli jövőben végbemenő háború felé mutat, és a következő háború bizonyosan Európa lelki halálát hozza majd magával. Ezért arra van szükségünk országainkban, hogy egy valóban lelki értelemben élő, keresztény békemozgalom szülessen. A nyugati kereszténységnek újjá kell születnie a hegyi beszéd szellemében, és éppen ez az a döntő pont, amiért Önnek írok. Mindabból, amit önről és munkájáról tudok, miután néhány évig tanulmányoztam könyveit és mozgalmát, úgy érzem, nekünk, nyugati keresztényeknek meg kellene próbálnunk tanulni önöktől, hogy mit jelent a hit megvalósítása, mit jelenthet a politikai és faji békének szentelt élet. Ha van valahol egy látható út az ilyen célok felé, akkor azt az önök mozgalmában látom. Tudom persze, hogy ön nem megkeresztelt keresztény, de azok az emberek, akiknek a hitét Jézus többnyire dicsérte, akkoriban sem tartoztak a hivatalos egyházhoz. Németországban nagy teológusaink vannak – a legnagyobb közülük véleményem szerint Karl Barth, akinek boldog vagyok, hogy tanítványa és barátja lehetek -, ők tanítják nekünk újra a reformáció nagy teológiai gondolatait, de nincs senki, aki megmutatná nekünk az utat egy új keresztény élet felé, amely kompromisszumok nélkül megfelel a hegyi beszédnek. Ebben a kérdésben fordulok Önhöz segítségért.
Az a nagy csodálat, amelyet az országa, filozófiája és vezetői iránt érzek, az ön személyes munkája iránt a legszegényebb embertársai körében, az ön oktatási eszméi iránt, a béke és erőszakmentesség, az igazság és annak ereje mellett való kiállása iránt, meggyőzött arról, hogy jövő télen mindenképpen Indiába kell mennem (egy barátommal együtt, akit ugyanazok az eszmék és kérdések mozgatnak – ő fizikus és mérnök). Utaztam és éltem egész Európa szerte. Az USA-ba mentem, hogy megtaláljam, amit keresek – de nem találtam. Nem akarom magam azzal vádolni, hogy életem egyetlen nagyszerű alkalmát szalasztottam el, hogy megismerjem a keresztény élet, az igazi közösségi élet, az igazság és a szeretet értelmét a valóságban. A kérdésem az, ami miatt keresem: megengedné-e, hogy egy ideig önnel maradjak az ásramában, hogy tanulmányozhassam a mozgalmát? Nem hiszek a rövid interjúkban, úgy gondolom, hogy együtt kell élni egymással, hogy megismerjük egymást. Most már elég pénzt takarítottam meg ahhoz, hogy kifizessem az utamat, de Indiában nagyon alacsony költségekkel kell majd élnem. Gondolja, hogy ez lehetséges lesz? Találhatnék-e esetleg egy olyan családot, amelyik az önök mozgalmához tartozik, amelyiknél megszállhatnék, és a gyerekekkel valamilyen oktatómunkát végeznék, cserébe? Természetesen ez a kérdés kisebb jelentőségű ahhoz a nagy vágyamhoz képest, hogy megismerjem az Önök mozgalmát, amiért bármilyen áldozatot hajlandó lennék meghozni.
28 éves vagyok, német, a berlini egyetem teológiai tanára, jelenleg két londoni német gyülekezet lelkésze, történetesen az Egyházak Nemzetközi Barátságáért Világszövetség nemzetközi ifjúsági titkára, néhány éve dolgozom az ökumenikus mozgalmakban, és sok jó barátom van ott. Írtam néhány könyvet a keresztény egyháztanról, a teremtésről és a bűnről, és esedezem, hadd küldhessek Önnek egy külön borítékban egyetlen nagyon rövid angol nyelvű teológiai cikket, amelyet három évvel ezelőtt írtam az Egyesült Államokban.
Most már nem akarom tovább önmagammal fárasztani. Kíváncsian várom válaszát. Mellékelten küldöm C. F. Andrews úr levelét. Továbbá megkértem Dr. Bell chichesteri püspököt, hogy írjon néhány szót rólam Önnek.
Szeretnék még egyszer elnézést kérni, amiért személyesen kerestem meg Önt.
Maradok, tisztelt Mahatmaji,
tisztelettel,
Dietrich Bonhoeffer
The Journal of Ecclesiastical History , Volume 72 , Issue 1 , January 2021 , pp. 113 – 121
Még az előző évben jelent meg az Ágostai Hitvallású Ausztriai Evangélikus Egyház (Evangelische Kirche A. B. in Österreich) Amt und Gemeinde című folyóiratának evangélikus identitást homloktérbe állító tematikus száma,[1] amely nemcsak a Magyarországi Evangélikus Egyház hasonló identitáskutatásának összefüggésében mutatkozik relevánsnak hazai tudományos viszonylatban, hanem sokkal tágabb, általános egyházi életünket érintő értelemben is. Meggyőződésem ugyanis, hogy az egyház helyes és valós önértelmezése szükséges előfeltétele, kiindulópontja minden egyházon belül alkotott véleménynek. Alapja (kellene, hogy legyen) azonban minden olyan törekvésnek is, amely alulról építkezve valamilyen módon annak megváltoztatását, megújítását tűzi zászlójára – legyen az teológiai vagy egyházstratégiai – ha tetszik: egyházpolitikai – mozgalom.
Az említett tematikus lapszám bevezetése a bécsi egyháztörténész Leonhard Jungwirth véleményét idézi, amely szerint a felekezeti identitás nem történelem, hanem a jelen terméke. Hiszen – mint Jungwirt megállapítja – „…mi, a jelenkor vagyunk azok, akik a múlt értelmezéseihez fordulunk, és kiválasztjuk azt, ami a mai helyzet szempontjából relevánsnak tűnik és a mi érdekeinket szolgálja. A történelmet és a jelent is a történelem értelmezésével alakítjuk.”[2] Ez a megállapítás nem csupán a jelen és a múlt viszonyának egy meglehetősen jól védhető megfogalmazása révén válik figyelemreméltóvá – ne feledjük mindeközben Karl Rahner híressé lett mondását, miszerint „a jövő biztosabb, mint a múlt” –, hanem annak okán is, hogy az érdek identitáskonstruáló szerepére is rámutat. Egészen pontosan fogalmazva rámutat arra, hogy az egyházi önértelmezés az előfeltétel, kiindulópont funkciójából az önigazolás, érdekérvényesítés eszközévé torzulhat, amely egy bizonyos csoport véleményének legitimációját segíti elő – miközben annak helyességére, valóságára vagy igazságára még rá sem kérdeztünk.
Efféle torzulások, vagyis inkább: torzítások körébe tartozik az evangélikus teológia értelmezésének olyan sajátos formálja, amelyben a reformáció felismeréseinek rendszerbe foglalásának igénye felülírja ugyanez dinamizmusának a teológiai gondolkodás intenzitásában való fenntartását. Egészen konkrétan fogalmazva azok a törekvések ezek, amelyek valós helyeztre adott valós válaszok megfogalmazása helyett az ortodoxia, a hitvallásosság hangsúlyozásával, azaz egykor felismert értékek relevancia-vizsgálat nélküli makacs citálásával igyekeznek álláspontjukat meghatározni, ahelyett, hogy megélnék – megszenvednék – egy új, a konkrét kérdésre adott, a helyzet komolyanvételéből felfakadó válasz születésének erejét és csodáját. Természetesen lehet idézni a klasszikus mondást, miszerint „semmi új nincs a teológiában, kivéve, ami téves”, mégis az örök igazságról „…úgy kell róluk gondolkodnunk, hogy […] az igazságigénye a mi jelenünk igazságtudatában is bizonyosságra leljen.”[3] – mint Eberhard Jüngel fogalmaz.
Itt érdemes visszatérnünk a már idézett identitásdefinícióhoz is, amely a történelem értelmezésének ambivalenciáit hangsúlyozva egyetlen álláspontnak sem tulajdonít végső igazságot, ugyanakkor ragaszkodik a saját, történelmileg és kritikailag megalapozott állásfoglalás szükségességéhez.[4] Ilyen értelemben érdemes a lutheri teológia ortodox változatát is megvizsgálnunk. Ennek eredménye többek között rámutathat arra is, hogy egy ortodox rendszer belülről kétségtelenül egységes, magasan fejlett logikai készségről, komoly lelkiismeretességről és hagyománytiszteletről tanúskodhat, mégis az igazi tekintélyt nélkülöző, terméketlen korszak tünetévé, az eredeti lutheranizmus görcsös megkövülésének eredményévé válhat minden ilyesfajta vállalkozás.[5] Ily módon az eredeti cél éppen ellentétébe fordulhat, hiszen benne háttérbe szorul a reformátorok, kivált Luther teológiájának tekintélye a legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban.[6]
A niceai zsinat ezerhétszáz éves évfordulójának évében talán nem tévedés arra utalnunk, hogy a keresztény hit szíve közepe a Szentháromság egy Istenbe vetett hit megvallása, és ennek az egy Istennek ebben a hármasságban kibontakozó tevékenysége az ember üdvösségéért.[7] Ennek mai élővé tételére vállalkozó teológusok kísérleteiben az a közös, hogy Istennek ezt a háromságos lényét teljes egészében az emberhez való eljövetelének történetéből igyekeznek megérteni, mi több: úgy értelmezik mint ami ennek az eljövetelnek a folyamatában megy végbe. Az, hogy ki az Isten, csak eljövetelének történetében ismerhető fel. Ebben a történelemben Isten felismerhető olyannak, amilyen ő valójában.[8] Ilyen értelemben az igazság – teológiai értelemben – kinyilatkoztatás. Ebben az eseményben mi magunk, mint teremtmények, Isten, mint Teremtő és a világ, mint teremtés nyilatkozik meg. Azaz: az igaz tanítás (ortodoxia) Istennel megértett hittartalom, az igaz életgyakorlat (ortopraxis) Istennel kapcsolatban megélt közösség és kapcsolat, az igaz lelkesedés, az igaz érzület (ortopathos) Istennel kapcsolatban reflektált önismeret. Amikor a világ és saját létezésünk ilyen módon feltárul, a jelenről és a jövőről szóló minden megtévesztés, ideológia és illúzió ködét szétoszlatjuk.[9]
Az egyház egy rögzített önértelmezése tehát valójában a valós önreflexióra való képesség hiánya, vagy az attól való félelem bizonyítéka, és így válik a „hitvallásos evangélikus öntudat” olyan önképzavarrá, amely immár nem képes sem az őt körülölelő világ megértésére, sem az őt körülvevő emberiséggel való párbeszédre, azaz: nem engedi, hogy a Jézus Krisztusban emberré lett Isten a világ eseményeinek folyásába általa, a szolgálata szólhasson közbe, mert öntudatosságában meg sem hallja ugyanezt a saját életére vonatkozóan, így annak személyes tapasztalatától is elesik.
A helyes és valós evangélikus önértelmezés azonban véleményem szerint azt jelenti, hogy egyedül Isten Igéje által (solo verbo), annak teljes összetettségében megtalálunk és mások előtt feltárunk egy olyan reményteli utat az életbe, amely világossá teszi, hogy Isten hogyan avatkozik bele termékenyen Jézus Krisztus hangjával a magán-, egyházi és társadalmi élet vádló és elítélő középszerűségébe. Meggyőződésem, hogy egyedül ez a közbeszóló hang rendelkezik azzal az identitásformáló erővel, amely megvéd a gyanakvástól és az önhittségtől, és egyfajta magától értetődő bizonyossághoz vezet saját identitásunkról. A lutheránus identitás azt kívánja megmutatni, hogy hogyan szól bele Jézus Krisztus egy sokszínű világ ezerarcú valóságába sokoldalúan gyógyító módon.[10]
[1]Amt und Gemeinde. Zeitschrift für evangelisch-theologische Impulse & Diskurse. 2024 (73. évfolyam) 1. sz.
[5] Vö. Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 366. o.
[6] Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 273. o.
[7] Greshake, Gisbert: Der dreieinige Gott. Eine trinitarische Theologie. Herder Verlag, Freiburg-Basel-Wien, 1997. 15. o.
[8] Joest, Wilfried – von Lüpke, Johannes: Dogmatik I: Die Wirklichkeit Gottes. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2010. 301. o.
[9] Körtner, H. J. Ulrich: Wahres Leben. Christsein auf evangelisch. Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2021. 88–89. o.
[10] Vö. Stoellger, Philipp: Was dazwischenredet – das mehrstimmige Gewissen. Gewissen als fremde Stimme in eigenem Namen, in: Schaede, Stephan – Moos, Thorsten (kiad.): Das Gewissen. Mohr Siebeck, Tübingen, 2015. 285–311. o.
Gyakran hivatkozunk egyházunkban a presbiteri tisztségre és a presbitérium hagyományára, mint több százéves evangélikus sajátosságra, tradícióra,[1] de mégis, hogyan alakult ki ez a gyakorlat? Mióta kötelező egyházunkban a presbitérium rendszere? Mióta elengedhetetlen, mióta az egyik, ha nem a legfontosabb alap, mindennapi működtető egysége egyházi önkormányzatunknak a presbitérium?
Mindenek előtt a kérdés tárgyalásakor, azt érdemes tisztázni, és figyelembe venni, hogy nem érdemes összekeverni a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) mai értelembe vett, jogilag is értelmezhető presbiter és presbitérium fogalmát a „presbiter” szó általános történetével.[2] Hiszen maga a szó az újszövetségben is szerepel. János második és harmadik levelével kapcsolatban látható, hogy a presbiterség, a gyülekezet vezetőinek, „véneinek” szerepe már az őskeresztény időkben is megkülönböztetett volt.
Ámbátor, hogy ne az etimológiai ösvényen induljunk el, ideje rátérnünk a magyar egyházi vonatkozásra is. Ugyanis nem sokkal a reformáció után, a német mintát követve A dunántúli ág. ev. egyház 1598. törvénykönyve[3]már beszél, a szuperintendensek mellett a „seniorokról” is. Ezt a seniori tisztséget Mokos Gyula úgy fordítja le a 19. század végi olvasóknak, mint „főgondviselők.”[4] Ez az átírat pedig már igenis sokat elárul erről a tisztségről. A XVIII. törvény úgy írja le, hogy a seniorok a szuperintendensek társai az egyházi munkában, mégsem azonos szinten velük:
„Az seniorok az ecclesiában az superintendensnek munkálkodó és gondviselő társai akarjok, hogy legyenek, de nem szintén azon méltóságúak, mint az superintendens. Mert ennek híre és akaratja nélkül nem akarjok, hogy ők valamit cselekedhessenek, hanem ha az ecclesiának hertelen szüksége kivánná az ő segétségeket.”[5]
Tehát a seniorok segítségére számít az egyházi vezetés már ebben az időben is, de valódi, önálló jogkört és felelősséget nem adnak nekik. A XIX. – XXIII. törvényekből[6] viszont egyértelműen kiderül, hogy a seniorok legfőbb feladata a vitás helyzetek elrendezése, a jó rend megtartása, és a saját területükön ők azok, akik egyfajta jelzőrendszerként működésbe hozzák a szuperintendenst, ha méltatlanság esetén szükségesnek látják. Illetve másik fontos feladatuk a lelkészjelöltek vizsgáztatása és az ordinálhatóság megállapítása.
Arról viszont érdekes módon, a 1598. évi törvénykönyv nem ír, hogy ezeket a seniorokat, hogyan választják, miként érdemlik ki ezt a tisztséget, továbbá hogy van-e bármi külső szempont, aminek meg kell felelnie egy seniornak. Nem csoda, hiszen a futótűzként terjedő reformációs hullámok olyan gyorsan mentek át hazánkon, hogy a 16. századi jogi és egyházi szervezet változatlan maradt a protestálás ellenére is. Így a városokban az egyházközségek nem váltak külön a politikai közösségektől, ezért a városi tanács tagjai automatikusan, nem egyháztagként, hanem városi polgárként kötődtek az egyházközségekhez és azok kormányzatához.[7] Ezért nem rendelkezik a törvény sem a seniorok megválasztásáról, mivel azokat a gyülekezet ekkor nem is választhatta, hanem a városi tanács képében már adottak voltak, ezért csak azt kellett szabályozni, hogy mi a konkrét feladatuk az egyházzal, a gyülekezetekkel kapcsolatban. Egyházközségi adó sem volt ekkor még, mivel a vallási ügyeket, az iskolai terheket is a város viselte. Falun, vagy jobbágyközségekben az volt a különbség a témánk szempontjából, hogy ott a polgári közösségek helyett a földesurak védelmezték a gyülekezeteket, és támogatták őket anyagilag is.[8]
Az egyháztanács
Az évszázadok múltával, a 17. és 18. században bekövetkezett történelmi változások és az ellenreformáció nyomán elkezdtek kialakultak az egyháztanácsok.[9] Ezek kezdetben semmiben nem különböztek az imént vázolt seniori rendszertől, de amíg a senior a személyt jelöli, addig az egyháztanács, már a testületet. Ez pedig fontos változást jelent, mert általa kifejeződik az az igény, hogy ne csak egyes emberek legyenek felelősek az egyházért és a gyülekezetért, hanem ez az egyháztagok közös felelőssége legyen. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy ebben az időszakban még mindig nem választás útján lehetett bejutni ebbe a testületbe,[10] ez a módosítás fontos mérföldkőnek mondható.
Ezeknek az egyháztanácsoknak az összetétele és működése rendkívül változatos volt, attól függően, hogy falun vagy városban volt a gyülekezet, vagy hogy az országnak melyik részén volt megtalálható, és hogy mik voltak a nyelvi hagyományok. Ennek ellenére is 1791-ben, a Pesten tartott zsinaton megfogalmazódik egy kánon, amiben az egyházközségi gyűlés mellett ott szerepel az „idősebbek” csoportja, „akiket a szokás szerint választanak.”[11] Ugyan ez a kánon, nem emelkedett sosem törvényi erőre, mégis rámutat az egyházi igényekre és az akkor gyakorolt szokásokra, így pedig fontos pontja a presbiterség történetének.
Ezekből az „idősebbekből” végleg a 19. század közepére lett egyháztanács, ami aztán a jobbágyság felszabadulása után indult rohamos fejlődésnek és szabályozottságnak. Az 1891 – 94.-i zsinat már megfogalmazza azt a 44-es paragrafust,[12] ami az egyházközségi közgyűlésnek kötelezővé teszi az egyháztanács megválasztását. Az egyháztanács jelentési kötelességgel bír az egyházközségi közgyűlés felé. Az egyháztanács tagjainak száma az 51-es paragrafus szerint tíznél kevesebb és hatvannál több nem lehet. Majd az 52 – 57. paragrafusok tárgyalják az egyháztanács feladatait és korlátait. Ezek szerint az egyháztanács elnöke a lelkész és a felügyelő, az egyháztanácsnak pedig legfőbb feladata gondoskodni az egyházközség jó rendjéről. Az egyháztanácsnak tanácsadói joga van a közgyűlés felé, illetve ha a közgyűlés úgy dönt, akkor belső szabályzat alapján az egyháztanács is hozhat önálló döntéseket kisebb jelentőségű belügyek elintézésére. Látható tehát, hogy az 1891 – 94.-i zsinat által megalkotott alkotmány és törvénykönyv a magyar evangélikus presbiterség történetének legfontosabb pontjának tekinthető, ami megágyazott annak a modern presbitériumi felfogásnak is, ami a mai 21. századi egyházunkat is jellemzi. Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy az egyháztanácsi rendszer látványosan nem azonos a mi presbitériumi fogalmunkkal, annak ténylegesen, de maximum az előképe, hiszen a törvény szerint ennek a testületnek a feladata jó rend megőrzése és a tanácsadás.
Az 1934 – 37. évi zsinat
A presbiterség történetének következő szakaszához nem kellett évszázadokat várni, csupán néhány évtizedet. Rövid időn belül újra nagyot fordult a világ, végbement az első világháború, felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, az egyház elveszíti nagy múltú, polgári gyülekezeteinek jelentős részét, majd lassan megindul az ébredési mozgalom. Ebben az eseményekben gazdag évtizedekben új elvárások merülnek föl az egyház kormányzásával kapcsolatban. Új Luther-reneszánsz indul és egyre több igény, indítvány fogalmazódik meg, nem ritkán az ébredési mozgalom képviselőinek tollából. Ebben az időszakban az egyháztanács, egyháztanácsos és a presbiter kifejezéseket egyszerre használják, arra, amit ekkor az egyházi törvény egyháztanácsként ismer.[13] Így születik meg az evangélikus sajtóban az az indítvány, miszerint új szempontokat kéne figyelembe venni a presbiterek választásakor. „Az indítvány pedig ez: presbiteri és egyéb egyházi tisztség betöltésénél a rang, születés és vagyoni állapot sokkal mellékesebb szempontja helyett, – egyebek mellett – az illető úrvacsoravételének gyakorisága szolgáljon alapul. Mert nem előkelő keresztények kellenek nekünk, hanem bűnbánatban tisztuló keresztények. […] Sokat tanulhatunk e tekintetben az északi evangélikus országok (svéd, finn) keresztyénségétől. Ez a keresztyénség őrzi leghívebben a lutheri egyház igazi jellegét.”[14]
Így alakul ki a zsinat kezdetére az a kívánalom, hogy az egyházi kormányzat rendszerén valamit alakítani kellene, ugyanis az nem elég reaktív a kor követelményeihez, eseményeihez képest. Ezért lehetséges, hogy az egyháztanácsok szerepe ezekben az évtizedekben egyre tovább nő, még annak ellenére is, hogy továbbra is egy alapvetően tanácsadói szervről beszélünk a korabeli struktúrában.[15] A dogmatikai érvek mellet ezzel indokolja Sólyom Jenő is azt a változtatást, ami az új törvényköbben történik, ő az 1893-as törvény megerősítését, aktualizálást látja benne.[16] Ugyanis a zsinat új törvényt alkotott, ami első ízben rendelkezik olyan fejezettel, aminek Egyházközségi presbitérium a címe.[17] Ez a törvény tárgyalja azokat a tisztségeket, amik hivatalból tagjai a presbitériumnak, azt is hogy továbbra is minimum tíz, de maximum hatvan tagú lehet a testület. Itt íródik le először, hogy lehet tiszteleti tagokat is választani a rendes tagokon felül, akiket ugyan azok a jogok illetnek meg, mint a rendes tagokat. A törvény szerint továbbra is a jó rend megőrzése a presbitérium feladata, mégis főszövegbe kerül, hogy az egyházközség belügyeivel is foglalkozik és törvény állapítja meg, hogy mivel nem foglalkozhat. Ez pedig fontos és jelentős különbség az 1893-as törvényhez képest, mivel ez elveszi az egyházközségektől a részletes szabályok kidolgozásának lehetőségét, helyette azt országos, zsinati szintre emeli a presbitériumok és egyházi közgyűlés viszonyában, mivel az 1937-es törvény hatálytalanítja az 1893-as 55. és 56. paragrafust. Ezzel pedig megszületik az a modern, kötelező presbiteri rendszer, az egyház önkormányzat minden szintjén, amit kisebb változtatásokkal, de a mai napig ismerünk és használunk.
“A mi magyar evangélikus egyházunk alkotmánya az egyházkormányzásban nagy szerepet juttat a presbitereknek. De nem azzal a céllal, hogy a presbitereknek megkülönböztető jogokat juttasson, hanem hogy tőlük egyházunk érdekében szolgálatot várjon. Ezt a szolgálatot csak akkor lehet lelkiismeretesen elvégezni, ha minden presbiter megismeri és tudja azokat a kötelességeket, amelyeknek teljesítését beiktatása alkalmával esküvel is megígérte.”[18]
Nem mindenki örült ennek a változásnak ennyire önfeledten. Már Sólyom Jenő idézett írását olvasva is érezhető egyfajta apologetikus hang, ami a szövegből átüt, de az egyházban lévő megosztottság egyértelmű lesz, amikor Dezséry László Nyílt levél című írását kézbe vesszük, aki határozott támadásnak vélte ezt a módosítást az ébredési mozgalom ellen.
„Az egyház világi vezetői megérezték az alulról jövő mozgalmat, amely már 1937-ben elkiáltotta (talán túl korán), hogy »Lelki elemet és nem a pantallót az egyházunk kormányzatának élére!« A belső reformáció ellenzéke szorosra zárta sorait. Propagandát kezdett az egyházban megmozdult, s az evangelizáló munkájába beállt világiak ellen, elzárta előlük az egyházkormányzati érvényesülés útját és gondoskodott róla, hogy még a legalsó fokon se indulhasson meg a pantalló leváltása lelki elemmel. Kapóra jött az 1937-es zsinat is, ahol sikerült minden egyházközigazgatási fokon bevezetni a presbitérium intézményét azzal az indoklással, hogy a közgyűlések nem munkaképesek. De elfelejtették megmondani, hogy ugyanők milyen módszeres folyamatban szigetelték el az egyház szélesebb közvéleményét az egyház hivatalos ügyeiben való részvételtől. És megvalósult az a helyzet, hogy az egyházban való hatalmat egy egész szűk kis öntudatos rétegre vonták össze, s bevonultak vele a párnázott ajtók mögé.”[19]
Összegzés
Jól érzékelhető tehát, hogy az a kötelező presbiteri rendszer, amiben élünk és mozgunk, még nincs százéves. Ennek ellenére is egy olyan hagyományról, rendszerről kell beszélnünk, ami kiállta az idő, az évszázadok próbáját. Bár 1598 óta rengeteg minden megváltozott ebben a tisztségben, és nincs kétségem, hogy változtatni a jövőben is kell, de egy dolog mégis állandó, 500 éve szüntelen feladat a presbiterségben és a testületben, hogy Jézus Krisztus egyházáért kell munkálkodni benne.
„Presbiternek lenni tehát nem jelentett mindig egyet. Mégis maga a név, ez a súlyos, patinás – bibliás –, ékes múltú nevezet figyelmezteti minden viselőjét, hogy nagyra kell értékelnie »presbiteri tisztségét«. És meg kell ezt becsülnie azért is, mert történelmi kialakulása szép bizonyság hazai egyházunk belső életerejére: a maga sajátos körülményei és szükségletei szerint ilyen nagy hivatású intézményt tudott kifejleszteni.”[20]
Felhasznált irodalom:
A Magyarországi Ág. Hitv. Evang. Keresztény Egyház alkotmánya. Budapest, 1893.
Dezséry László: Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében. Szerzői Kiadás, Budapest, 1948.
Harangszó, 1934. augusztus 5.
Harangszó, 1934. március 25.
Harangszó, 1937. március 7.
Harangszó, 1937. szeptember 5.
Ittzés András: Az „elég jó” tisztségviselő. Lelkipásztor, 2023. 8 – 9. sz.
Kodács Sándor: A Magyar Evang. Egyházi alkotmány jellegzetes vonásai. Luther-társaság, Budapest, 1937.
Mikler Károly, Kemény Lajos (szerk.): A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztény Egyházi törvények gyűjteménye. Budapest, 1938.
Mokos Gyula: A dunántúli ág. ev. egyház 1598. törvénykönyve. Budapest, 1892.
Az idei ökumenikus imahét témája Lázár feltámasztása és Jézus kérdése: Hiszed-e ezt? A Niceai Hitvallás 1700 éves évfordulója miatt különösen is izgalmas most ez a kérdés. Nemcsak az évfordulós esemény miatt, hanem mert újraéleszti azt a kérdést, amely már régóta foglalkoztatja a keresztény közösségeket, különösen a protestáns felekezeteket: Miért van szükség hitvallásokra, és mi az értelmük? Mert bár a hitvallás fogalma nem újkeletű, a modern világban, a vallási és teológiai diskurzusban egyre inkább felerősödik az igény arra, hogy újabb és újabb nyilatkozatok szülessenek. Az alábbiakban e kérdésekre keresünk választ, szemügyre véve az évszázadok során kibővült és átformálódott hitvallásokat, azok jelentését és teológiai szerepét, valamint azt, hogyan érhetjük el, hogy a hitvallás ne csupán egy intellektuális gyakorlat legyen, hanem valódi vallásos tapasztalat és megerősítés a mindennapi életben.
A hitvallások történetének kezdete szoros kapcsolatban áll a bibliai tanítással, és már az Ószövetség lapjain is találkozhatunk olyan kijelentésekkel, amelyek hitvallási jelleget mutatnak. Az ószövetségi ősatyák történetei, Isten önmegnyilatkozásai mind olyan események, amelyek az emberi hit kimondásának és kinyilvánításának alapját képezik. Gondoljunk csak arra, amikor Isten megszólítja Mózest az égő csipkebokorban, és kijelenti: „Vagyok, aki vagyok.” Mi rejlik ebben a csodálatosan tömör, de mégis végtelenül gazdag kijelentésben? Egyetemes érvényű hitvallás, amely egyszerre fejezi ki a múltat, a jelent és a jövőt. „Vagyok” – ez a kinyilatkoztatás már önmagában is hitvallás: a létezés, az élet, a jelenlét aktusának kinyilvánítása. Isten, mint az Egyetlen Létező, aki önmagában és mindenekelőtt van, és e kijelentéssel tagad minden nem-létező állapotot. Ha Isten létezik, akkor mi, emberek, hogyan érthetjük meg saját létünket? Miért is vagyunk itt, és miért keresünk mi is választ a létezés titkára?
Ha egy kicsit visszább lapozunk az Isteni kinyilatkoztatás könyvében, a Szentírás első mondatai az előzőhöz nagyon hasonló, de még nagyobb érzelmi és teológiai töltetet adnak annak, amit hitvallásnak nevezünk. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” Itt egy olyan misztikus és kozmikus jelenségről van szó, amely nem csupán a teremtés pillanatait írja le, hanem egy mélyebb valóságot tár elénk: Isten Lelke már a teremtés előtt is jelen volt, és az Ő jelenléte ad értelmet mindannak, amit mi teremtett világnak nevezünk. Itt már nem csupán filozófiai vagy tudományos kérdésekről van szó, hanem Isten kezdetek nélküli és végtelen jelenlétének titkáról. A hitvallás tehát nemcsak tények felsorolása, hanem egyben az isteni tapasztalat és hit átadása is.
Az Ószövetség és az Újszövetség között is számos hitvallási formulát találunk, melyek Jézus Krisztus isteni mivoltára, és az Ő küldetésére vonatkoznak. Az Újszövetség számos könyvében, különösen az evangéliumokban, találkozunk olyan egyértelmű hitvallásokkal, mint például Péter vallomása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Itt egy olyan kinyilatkoztatásról van szó, amely a legmélyebb titkokat öleli fel: Jézus nem csupán ember, hanem Isten Fia, akiben minden igazság és üdvösség teljessége jelen van. A keresztény hit számára ezek a vallomások a hit és a remény kifejeződései, és bizonyos értelemben alapot adnak a kereszténység dogmatikai rendszereinek.
A hitvallás tehát nem puszta elmélet, hanem egy élő, dinamikus és folyamatosan formálódó párbeszéd Isten és köztem. Az újabb korokban, különösen a kereszténység első évszázadaiban, szükségessé vált, hogy a vallási közösségek megerősítsék hitüket és tanításaikat. Az első században, amikor a keresztény közösség még kis létszámú és gyakran üldözött volt, elégségesek voltak az egyszerű, de határozott hitvallások, mint például: „Jézus az Úr.” De ahogyan a kereszténység elterjedt, és különböző teológiai irányzatok, eretnekségek (pl. a gnoszticizmus, a doketizmus) jelentek meg, újabb, részletesebb hitvallásokra volt szükség.
Ezek közül talán az egyik legismertebb és legfontosabb az Apostoli Hitvallás, amely az első öt évszázad keresztény tanításának tömör összefoglalója. A Niceai Hitvallás, amely 325-ben született meg a niceai zsinaton, még pontosabb teológiai meghatározásokat adott, különös figyelmet fordítva Jézus Krisztus isteni és emberi természetének kérdésére. Az ariánusok tanítása szerint Jézus Krisztus nem volt teljesen isteni, hanem valójában Isten egy teremtett lényeként jött el a világba. Ezért a Niceai Hitvallás megfogalmazza, hogy Jézus Krisztus „egylényegű” az Atyával, ezzel kifejezve az Ő isteni mivoltát. Az ilyen típusú hitvallások tehát gyakran reagálnak az adott kor vallási, filozófiai és teológiai kihívásaira.
Azonban a protestantizmus, amely Luther Márton és követői nevéhez fűződik, újabb és újabb hitvallásokat szült. Az Ágostai Hitvallás, a lutheri reformáció egyik alapdokumentuma, már nem csupán a keresztény hit elméleti védelmét célozta, hanem annak gyakorlati és személyes megélését is. Luther és Melanchthon nemcsak a korabeli katolikus egyház bizonyos tanításait kérdőjelezték meg, hanem újra és újra megfogalmazták a tiszta keresztény hitet, amely bibliai alapokra épül. Ekképpen is látszik, hogy a hitvallás nem csupán elméleti aktus és párbeszéd, hanem egy élő folyamat, amely minden keresztény számára újabb és újabb válaszokat ad a „hiszed-e ezt?” kérdésre.
Ezért tehát a hitvallások egyszerre szólnak Istenről és rólunk. Istenről, mert Őt keresünk, Őt próbáljuk megérteni, és az Ő kinyilatkoztatásai alapján próbáljuk leírni, hogy kicsoda Ő számunkra. De rólunk is szólnak, mert a hitvallásaink a mi személyes tapasztalatainkat is kifejezik, azt, hogy mit jelent számunkra Isten, hogyan viszonyulunk hozzá, és hogyan értelmezzük azt, amit Ő nekünk mondott. A hitvallás tehát nemcsak egy nyilatkozat, hanem élő, lélegző hit, amely az emberek szívéből tör elő. A hitvallások nemcsak szavak és dogmák, hanem egy folyamatos párbeszéd Isten és az ember között. A hitvallást nem másért mondom, nem más kedvéért, nem dicsekvésből és nem más ellen. A hitvallást azért mondom, mert hiszem.
Keresztény Szabadság 