Idén húszéves az a tanulmány, amelyben először említik a Moralista Terapeutikus Deizmust, azaz az MTD-t. Ez alatt az időszak alatt sok minden történt a teológiai színtéren, de magyar nyelven egyelőre nem született érdemi munka, amely az MTD-vel, illetve az arra adott reflexióval foglalkozna. A hazai írások sajnos még gondolatkísérleti céllal sem kísérlik meg komolyan venni az MTD-t mint a modern kereszténységre gyakorolt kritikát vagy fenyegetést. Inkább szélsőséges tévtanításnak bélyegzik, amellyel foglalkozni sem érdemes, olykor pedig még a kereszténység áldozatainak hibáztatásától sem riadnak vissza a témával kapcsolatban.[1]
Mi is valójában a moralista terapeutikus deizmus, mi a lényege? Ez a bonyolult kifejezés alapvetően egy szociológiai fogalom, amelyet Christian Smith és kutatócsapata alkotott meg a kétezres évek elején, amikor is háromezer tinédzser bevonásával és interjúztatásával kutatták az amerikai fiatalok vallásosságát (National Study of Youth and Religion). E kutatás alapján kezdett körvonalazódni egy „újfajta” vallásosság, amelyet Smithék MTD-nek neveztek el. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez egy szociológiai kutatás leíró fogalma, nem pedig egy teológiai rendszer vagy hittétel. Mégis az utóbbiként értelmezték sokan az elmúlt évtizedekben — vélhetően azért, mert egyfajta sajátos vallásos rendszert vázoltak fel Smithék, amikor megpróbálták minél pontosabban meghatározni az MTD sajátosságait.
Állításuk szerint a fiatalok vallásossága így írható le: létezik egy Isten, aki megteremtette a világot és vigyáz az emberekre. Ez az Isten azt várja, hogy az emberek jók és igazságosak legyenek — ahogy azt a Biblia és a legtöbb világvallás is tanítja. Az élet igazi célja az, hogy boldogok legyünk. Az isteni beavatkozás azonban nem szükséges a mindennapokban — kivéve, ha baj van, és segítségre van szükség. Végső soron pedig a jó emberek a mennybe jutnak.
Már ezekből a rövid „hittételekből” is látszik, hogy nem egy koherens teológiai rendszerről van szó. És valóban: eredendően nem is akar az lenni, hanem egy szociológiai segédeszköz egy olyan vallásos csoport jellemzésére, akik nem keresztények, de nem is ateisták. A kutatás szerint ezek a fiatalok talán nem is tudják, hogy hitük nem felel meg a keresztény dogmatikának. Ezen a ponton azonban muszáj kibővítenünk a jellemzési mezőt, hiszen a húsz évvel ezelőtti fiatalok mára bőven a középkorú, gyermekes szülők kategóriájába tartoznak. Így az MTD olyan vallásos, sajátosan vallásos csoportokra és egyénekre utal, akik a kereszténységhez hasonló, de attól alapvetően eltérő elveket, istenképet vallanak – leginkább morális alapon.
Ez arra is rávilágít, hogy az MTD nem egy elszigetelt jelenség, hanem olyan jellemzők összessége, amelyek akár aktív, történelmi egyháztagokra is igazak lehetnek.
Smithék eredeti kutatásának egyik legszomorúbb megállapítása az volt, hogy a megkérdezett háromezer fiatal többségének az életében az interjúztató volt az első személy, aki valaha is vallásos témában kérdezte őket.[2] Ez pedig komoly kudarc a vallásos közösségekre és a szülőkre nézve. A megkérdezettek nem tudták kifejezni magukat, nem tudták artikulálni vallásos meggyőződésüket, gondolataikat, mert ehhez hiányzott a nyelvi, gondolati készletük — mivel soha nem volt rá szükségük. Ez egyszerre végtelenül elkeserítő és logikus: hogyan várhatjuk el valakitől, hogy helyes vallási gondolatai és megnyilatkozásai legyenek, ha közben soha nem beszélgetünk vele ezekről a kérdésekről? Hittanárok, lelkészek, szülők hányszor hallják a mondatot: „Hiszem, hogy van Isten, meg ilyenek…” De ha nem kezdünk párbeszédbe arról, mit jelent az a másiknak, mit jelent az nekünk, hogy „Isten” és hogy „ilyenek”, akkor ez a sekélyes teológiai érdektelenség fogja meghatározni az egész hitéletet.
Ha az embereknek, fiataloknak, Isten-keresőknek nem adunk kontextust, lehetőséget és mintát, akkor máshol fogják keresni azt.
Az MTD-ben élő emberek sajátos, amorf hitet vallanak, sajátosan élik meg vallásosságukat. Hisznek egy Istenben, aki létezik, megteremtette a világot, és ezért általánosan meghatározza az erkölcsi rendet. De ez az Isten nem vesz részt személyesen az ember életében — különösen nem azokban a helyzetekben, ahol az ember ezt nem igényli. Ez az Isten távolságot tart. Problémamegoldó, szükség szerint behívható, de alapvetően nem zavar bele a mindennapokba. Ez az Isten az individualizmus istene — mert az MTD nem más, mint szociológiailag és tudományosan leírt bizonyítéka annak, hogy az individualizmus kultúrája és ideológiája átalakította az életünket, átalakította a vallásosságunkat.
Az individualizmus ideológiája olyan mélyen formálta az elmúlt évtizedekben az emberi kultúrát, hogy az már az évezredes vallásosságra is hatással van — immár húsz éve mérhető módon. Ez az individualizmus az, amely Isten szuverenitásának helyére az „én” szuverenitását állítja. Innen vezet az út a reflexív, ítélkezésmentes viszonyulás felé, amelyben minden kijelentés kétség tárgyává válik, mert „mindenki tévedhet”. A klasszikus meggyőződés így elhalványul, és egy idő után már válaszok sincsenek — csak kérdések. Ez a posztmodern kultúra posztposztmodern állapota. Ezért kell komolyan vennünk és foglalkoznunk a húsz éve leírt jelenséggel. A moralista terapeutikus deizmus a társadalom és kultúra egészének helyzetét tükrözi vissza – immár a vallásosságot is érintve.
Smith és csapata szociológusként már húsz évvel ezelőtt is úgy látta, hogy az MTD egyfajta domináns, polgári vallássá vált. Ez a megállapítás ma, a kortárs megélt vallásosság tekintetében még inkább érvényes — főleg, ha figyelembe vesszük a 2022-es népszámlálás adatait és más kutatások „sajátosan vallásos” kategóriáit. Ezek az adatok évtizedes összehasonlításban azt mutatják, hogy az MTD lassan, de biztosan gyarmatosítja a kereszténységet — és ezzel kiüresíti, igénytelenné teszi azt. Így fordulhat elő, hogy a bűn, mint teológiai fogalom egyre nehezebben tárgyalható téma a keresztény közösségekben. A bűn nem terapeutikus hatású, nem szolgálja az individuum épülését, hanem állandóan problémát jelent annak. Így az MTD gyakorlatilag kizárja a bűnt a képből — mintha nem is létezne. Holott igenis szükséges lenne foglalkoznunk vele, megfelelő hangsúllyal, mert máskülönben Isten kegyelmét sem tudjuk helyesen értelmezni — így az Evangélium is értékét veszti.
Nyilvánvaló, hogy az MTD nem szervezett hit. Nincs felekezeti központja és ímélcíme sem. Ennek ellenére milliók vallhatnák magukat követőinek — mert ez az istenkép nem kérdőjelezi meg a posztmodern kor legalapvetőbb énközpontú feltevéseit. Különösen az életmóddal kapcsolatos kérdésekben nem okoz feszültséget. Ez az isten rendkívül toleráns, mert maga a vallás is radikálisan igénytelen. Emberek milliói vallják magukat kereszténynek — egyszerűen azért, mert valamilyen történelmi kötődésük van egy keresztény felekezethez vagy identitáshoz — miközben nap mint nap az MTD hibájába esnek, észrevétlenül.
A moralista terapeutikus deizmus tehát nem pusztán egy egyéni hitbeli torzulás, hanem egy korlelet. Egy olyan diagnózis, amely rávilágít arra, hogy az egyházak milyen módon veszítették el nevelő és formáló funkciójukat a hit terén. Az MTD nem csak úgy megtörtént velünk – az egyház aktív vagy passzív közreműködésével formálódott ki. Mert amikor a közösségek a hitre való nevelést puszta információátadásra, hittanórákra és rövid konfirmációs kurzusokra redukálják, akkor a mélyebb istenkapcsolat kialakulása elmarad. Ha az egyházi jelenlét nem kínál alternatívát a fogyasztói kultúra spiritualizmusára, akkor törvényszerű, hogy a hit sem válik többrétegű, reflektált valósággá, hanem megmarad a „legyen minden rendben” vallásos formulájánál. Az MTD tehát nem kívülről jövő veszély, hanem belülről kialakult válságtünet, amellyel szembe kell néznünk.
Ami még különösen megrendítő, hogy az ilyen módon élő vallásosság nem feltétlenül tudatos. Nem destruktív szándékkal torzítja el az evangéliumot, hanem egyszerűen nem ismeri azt. Az MTD követője nem istentagadó, nem ellenséges, sőt, nyitott istenképe van — csakhogy ez az istenkép nem Krisztus-arcú. Ezért is különösen nehéz az evangelizáció ezzel a csoporttal: nem nyílt elutasítással állunk szemben, hanem jóindulatú, de tartalmatlan szimpátiával. Az egyház számára az MTD a legnehezebb kihívás, mert a látható kereteken belül marad, mégis láthatatlanul ássa alá azok tartalmát. Olyan, mint a só, amely már nem ízesít, a mécses, amely nem világít. Ez a vallásosság nem Krisztus követésére, hanem jóérzésre és belső komfortérzetre törekszik — miközben az evangélium nem komfortot, hanem kereszthordozást ígér.
Mindezek fényében világos: a moralista terapeutikus deizmus problémáját nem lehet egyszerűen „kiküszöbölni”, de szembe lehet és kell is vele nézni. És ehhez az egyháznak elsősorban önvizsgálatra van szüksége. Vajon mi, akik Krisztust hirdetjük, valóban Krisztust hirdetjük-e? Vajon a közösségeink életében látható-e az az élő, konkrét istenkapcsolat, amely a tanítványság mélyére mutat? Vajon az evangélium radikalitása meg tud-e jelenni úgy, hogy az emberek ne elmeneküljenek előle, hanem épp abban találják meg életük valódi értelmét?
Ma olyan korszak evangelizációs kihívásaival kell szembenéznünk, amely formálisan keresztény, többségében hisz valamilyen istenben, de gyakorlatilag nincs kapcsolata a kereszténységgel. Ezért lehetünk — paradox módon — hálásak a kereszténység mostohatestvérének, az MTD-nek, mert nélküle nem látnánk ennyire tisztán ezt a korszakos problémát. A mi felelősségünk, hogy segítsük az egyházat abban, hogy helyes, Isten kegyelmének megfelelő választ tudjon adni erre a nehéz és sajátos helyzetre. Meg kell találnunk az utat azokhoz, akik azt hiszik, már megtalálták az utat hozzánk — és Istenhez.
Szikra Benedek
Felhasznált irodalom:
Smith, Christian; Denton, Melina Lundquist: Soul Searching: The Religious and Spiritual Lives of American Teenagers. Oxford University Press, 2009.
Mohler, Albert: Moralistic Therapeutic Deism–the New American Religion, Christianpost, 2005.
[1] https://www.evangelikalcsoport.hu/2022/08/06/a-vallaskarosultnak-tenyleg-mindent-szabad-egy-valos-problema-kinos-kovetkezmenye/
https://teveszmek.blog.hu/2022/07/28/_a_keresztenyseg_jovoje_strategiai_visszavonulas
[2] Smith; Denton, 2009.
Keresztény Szabadság 