„Imitatio Christi” – Krisztus követése, utánzása. Minden keresztény élet és bizonyságtétel forrása, mércéje ez. Egyedül e követés okán van értelme egyházunk héroszairól, mártírjairól, szentjeiről beszélni – legyenek akár a kánonba emeltek, akár a történelmi emlékezet szentélyében őrzöttek. Szükségünk van rájuk. Mert általuk válik láthatóvá és megragadhatóvá, hogy a Krisztus-követés – töredékesen, küzdelmek és bukások között is – lehetséges. S bár senki sem lesz Krisztussá, a követés mégis lehetséges. Nem folyamatosan, nem állandó sikerrel – de vannak pillanatok, amikor muszáj. És az egyházi tanúságtevők, akik ezeket a pillanatokat fölismerték és nevükön nevezték, ma is eleven példái a „muszáj” isteni kényszerének.
Ordass Lajos, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke kétségkívül egyike azoknak, akik a 20. század történelmi viharaiban hiteles tanúságot tettek arról, hogy mit jelent a Krisztus-követés. Hősiességét nem a történelem mitizálta, hanem a saját, szenvedésen és döntéseken átszűrt élete. Ám a naplójának teljes kiadása óta eltelt évek új megvilágításba helyezték alakját: az árnyalatlan heroizálás helyett egyre többen keresik benne a szenvedő, küzdő, döntéseiben is emberi, de az Isten ügyéhez hűséges lelkészt.
1947 és 1948 fordulóján Ordass püspöknek nem kevesebb volt a feladata, mint az evangélikus egyház védelme az épp kibontakozó kommunista diktatúrával szemben. A naplóbejegyzések világosan tanúsítják: az állami cenzúra már 1948 tavaszán korlátozni kezdte a rádiós igehirdetéseket, megsértve az egyház legszentebb feladatát – az Ige szabad hirdetését.[1] A nyár folyamán pedig az egyházi iskolák és intézmények államosítása következett, amely az egyház önkormányzati és szellemi függetlenségét fenyegette.
Ordass püspök ebben a helyzetben nem a kivárás politikáját, nem a kompromisszumok útját választotta. Határozott ellenállást hirdetett, s bár voltak pillanatok, amikor egyedül maradt e harcban, mindvégig világos volt számára, hogy nem önmagáért, hanem az evangélium szabadságáért harcol. Berggrav norvég püspök, aki a második világháború alatt vezette a megszállás alatt álló norvég egyház ellenállását, több személyes találkozáson keresztül adott tanácsot Ordassnak.[2] Közülük is kiemelkedik az a vezérelv, mely szerint az egyház legfőbb eszköze a belső egység az állami elnyomással szemben. Berggrav szerint a norvég egyházi ellenállás sikere az egységben rejlett.[3]
Ordass Lajos ezt az egységet kereste – és nem találta meg. Bár az evangélikus egyház jelentős része szimpátiával követte püspöke irányvonalát,[4] a vezetés sok esetben félelemből, óvatosságból vagy opportunizmusból nem állt mellé. Egy 1948 nyarán született püspöki pásztorlevél aláírása is csak nagy nehézségek árán valósult meg.[5] Az egyházi vezetők többsége úgy vélte, hogy az egyháznak nem szabad nyílt konfrontációt vállalnia az állammal szemben – legalábbis addig nem, amíg el nem érkezik a status confessionis, azaz a hitvallásos helyzet.
Ordass püspök számára azonban ezt a határt már hónapokkal korábban megsértették. Az Ige hirdetésének cenzúrázása számára nem pusztán adminisztratív beavatkozás volt, hanem a legmélyebb teológiai kihívás. Ahol az evangélium hirdetése nem szabad, ott már nem pusztán egyházpolitikai konfliktusról van szó, hanem hitvalló helyzetről – ahol az egyháznak egyetlen feladata van: ragaszkodni az Igéhez, és minden körülmények között Krisztust követni. Imitatio Christi. Nem tökéletessé válni, hanem engedelmessé. Ordass viselkedése ebben a helyzetben határozott ellentétben állt számos kortársáéval. Míg mások kivártak, ő cselekedett. Míg mások reménykedtek a rendszer „enyhébb” arcában, ő felismerte a harc természetét. Mint Krisztus, aki hallgat Pilátus előtt, hogy a megszólalás pillanata ne az üldözők hatalmát erősítse, úgy hallgatott Ordass is, de amikor elérkezett az idő, megszólalt. És amikor megszólalt, nem magát védte, hanem az egyház szabad szolgálatát.
1948 augusztusában Ordass Lajost házi őrizetbe vették, majd letartóztatták. Vele együtt börtönbe került Radvánszky Albert egyetemes felügyelő és Vargha Sándor főtitkár is. A vád: „az ország devizagazdálkodását sértő bűncselekmény.”[6] Koholt vád, politikai célú per, nyilvánvaló koncepció. A cél nem a bűn felderítése, hanem a bátor hangok elnémítása volt. Ezzel a letartóztatással új korszak kezdődött az egyház életében. A vezetésben többségbe kerültek azok, akik hajlamosabbak voltak a kompromisszumokra.[7] Ilyen személy volt például Dezséry László[8] is, aki 1948 őszén nyílt levelet tett közzé az evangélikus egyház ügyében,[9] s ezzel elsőként próbálta teológiai és egyházpolitikai síkon rendezni a kapcsolatot az egyház és a kialakuló kommunista állam között.
A különbség mégis világos maradt: míg Ordass Lajos abból indult ki, hogy az egyház önkormányzatiságát és hitéleti szabadságát nem az állam fogja megvédeni, hanem maga az egyház – addig mások az állammal való „dialógusban” reménykedtek. Ordass tudta: az evangélium hirdetése nem lehet alku tárgya. És ha egyházként nem állunk ki e feladat mellett, akkor megszűnünk egyháznak lenni.
Krisztust követni nem kényelmes. Nem is biztonságos. De egyházi szolgálatunk egyetlen igazi alapja ez: az Ige hirdetése. Nem önmagunkért, nem hatalomért, nem intézményi túlélésért – hanem azért, mert hisszük, hogy az Ige által maga az Isten munkálkodik közöttünk. És ha e munkát akadályozzák, korlátozzák, ha a keresztyén gyülekezetet hallgatásra ítélik – akkor nem lehet hallgatni. Akkor nem lehet hallgatagon várni. Akkor nem lehet megalkudni.
Leírható, hogy Ordass Lajost 1948 kora őszén azért ítélik kétévi börtönbüntetésre, mert koholt vádak alapján visszaélt, „állam ellenesen” használta fel az egyháznak szánt külföldi segélyeket… A valóság persze az, hogy Ordass püspököt félre kellett állítani, mert nem fogadta el, hogy az egyház önkormányzatisága és igehirdetési szabadsága csorbult. Így Ordass Lajos börtönbe került, de nem vesztett. Mert nem önmagát akarta megőrizni, hanem az Ige szabadságát. És bár az egyház története sok olyan korszakkal is bír, amikor a bölcsesség a hallgatásban volt – 1948 nem ilyen idő volt. Akkor megszólalni kellett. Mert a status confessionis már valósággá lett. És végül ez a döntő különbség a tanúságtevő és a tanácstalan között. Az első felismeri, mikor jött el az idő. A második csak utólag érti meg, hogy már el is múlt. Ordass püspök felismerte. És ezzel példát hagyott ránk: hogy mikor muszáj, akkor ne késlekedjünk. Hogy mikor Krisztus ügyéről van szó, nem lehet megalkudni. Semmi áron.
Szikra Benedek
[1] Ordass Lajos: Naplóm. Luther Kiadó, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Ordass Lajos Alapítvány, Budapest, 2021. 31 – 127. o.
[2] Ordass Lajos: Akikkel az Úton találkoztam. Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 1996. 40 – 41. o.
[3] Uo. 41 – 48. o.
[4] Ordass 2021. 92 – 94. o.
[5] Uo. 119 – 120. o.
[6] Boleratzky Lóránd: Az állam és az evangélikus egyház közötti 1948. évi egyezmény. Keresztény Igazság, 1998. 4. sz. 23 – 26. o.
[7] Benczúr László a visszaemlékezésében ír arról, hogy már 1947-48-ban elkezdték sematikusan megnevezni azokat, akik az egyház teológiai és egyházpolitikai gondolkodásában részt vettek. A „haladók” azok voltak, akik a bűnbánatot hangsúlyozva változásokat próbáltak az akkori egyházvezetésnél elérni és az állammal való helyzetet rendezni. Benczúr szerint, saját maga mellett, ebbe a táborba volt sorolható Veöreös Imre, Dezséry László és Groó Gyula is. Akik viszont nem akarták elfogadni az államnak ezt a fajta a bűnbánatra vonatkozó igényét azokat „konzervatívoknak” hívták. Ennek az álláspontnak volt Ordass Lajos püspök a vezéralakja.
Benczúr László: “… et nos mutamur…”. Interjú önmagammal 1995 végén. A szerző magánkiadása, 1996., 18. o.
[8] Dezséry László (1914–1977) evangélikus lelkész, később püspök. 1950–1956 között állt a Bányai (később Déli) Evangélikus Egyházkerület élén.
[9] Dezséry László: Nyílt levél az evangélikus egyház ügyében. Szerző kiadása, Budapest, 1948.
Korabeli gúnyrajz:
Keresztény Szabadság 